A buránysori boltban nagyon kedvesen igazítottak bennünket útba, s elmondták, tujafák jelzik a szántóföldek, tó és disznófarm körülölelte nyári lakhoz vezető utat. Figyelmetlenek voltunk, nem vettük észre, majdnem túlhajtottunk az egykori szövetkezeti birtokból kiépült településen — szerencsére egy kis benzinkút akadt utunkba, és az ott dolgozó nő beszédesnek, készségesnek bizonyult. Mint megtudtuk, itteni származású lévén egykor családostul a kastély körüli területen, erdőben töltötték a majálist, a környékbeliek kedvenc kirándulóhelye volt az épület és környéke, mára azonban minden az enyészetté vált. Pedig oly szép volt, de most már bemenni sem lehet, leszakadt a tető, a mennyezet, életveszélyes. Hamarosan egy helybeli férfi csatlakozott társaságunkhoz, aki arról mesélt, a kastély mögött elterülő tó valamikor a horgászok kedvence volt, a nád viszont átvette az uralmat. Amikor a kastélyról kérdeztük, csak legyintett, nincs ott már semmi látnivaló.

Visszakanyarodva az úton nem is értettük, hogyan kerülhette el figyelmünket a hosszú, hosszú tujasor, melyet a már említett disznófarmhoz vezető tábla is jelez. A még működő vállalat előtt elhaladva végül előbukkant az egykor tekintélyes, ma is impozáns Engelmann-kastély, az elburjánzott erdő közepette. Széles lépcső vezet a bejárathoz, bepillantva azonban mindenütt csak romokat látni, no meg az eget, merthogy valóban bedőlt a teteje. Ablakai, ajtói nincsenek, csak az üres falak tátonganak.

Svetićevót Istenkezeként is emlegették, a mai Buránysor neve viszont korábban Székelytornyos volt, hiszen egykor a szerbek helyére idetelepített székelyek lakták. Cservenák Pál topolyai helytörténész szerint 1923-ban a Szerb—Horvát—Szlovén Királyság harminc szerb és montenegrói volt katonacsaládot telepített az elvett Engelmann-birtok területére, telepesfalujukat nevezték el Svetićevónak. Amikor 1941-ben a Horthy-hadsereg visszafoglalta a Délvidéket, a szerbeket — a helyiek emlékezete szerint — a magyar katonaság sárvári hadifogolytáborba vitte. Falujukba a régi-új magyar hatóságok huszonhat bukovinai székely családot telepítettek be, melyek Istensegíts községből menekültek el a románok elől. A székelyek haranglábat állítottak, emiatt lett a falu neve akkoriban Székelytornyos. 

A gunarasi környék nagybirtokosa a tragikus sorsú Engelmann Jenő ügyvéd volt, aki izraelitaként utóbb családostul Auschwitzban végezte. A földreformig több száz holdas szőlőbirtoka volt, és pincészetéből jó borok kerültek ki. A kastélyt 1900 körül építette magának és családjának nyári lakként a 2000 hektáros birtokán. A Csík-ér akkumulációs tó közelsége tovább növeli a hely varázsát, báját. Kertjében egykoron ritka és egzotikus növényfajok is helyet kaptak, mindebből mára rothadó, korhadó növényzet maradt.

A kastélyt először az Európán végigsöpört szocialista forradalmak, vagyis az őszirózsás forradalom idején, 1919-ben fosztották ki és foglalták el, a szegénységben megkeseredett jobbágyok, háborús veteránok és mások minden mozdíthatót széthordtak. A végső sorscsapás azonban majd csak az államosítással érte a kastélyt. Később helyiek egy csoportja próbálta rendbe hozni, idegenforgalmi funkcióba helyezni — sikertelenül.

Két anekdota is kötődik a kastélyhoz. Az egyik szerint a tulajdonosa, mielőtt elhagyni kényszerült az épületet, a környező parkban ásta el kincseinek egy jelentős részét. A másik szerint az Engelmann-örökösök több ízben is felbukkantak a kastély körül, hogy megpróbálják visszaszerezni ősi jussukat.  

A birtok állandó lakói cselédek, komenciós béresek és környékbeli zsellérek voltak. Az 1919-es „őszirózsás forradalom” idején érte az első csapás a kastélyt. Az emberek amit csak értek, vittek. A széthordott tárgyak felkutatásában még az itt állomásozó francia katonaság is részt vett. Lassan elő is kerültek a tárgyi értékek, de a visszatérő Engelmann család nem ezek hiányát fájlalta legjobban, hanem azt, hogy amikor a trianoni békediktátummal elszakított terület új fennhatóság alá került, a szerb királyi hatalom likai dalmát telepeseket hozott a vidékre, és számukra az Engelmann-birtokból hasított ki családonként hat hold földet. A cselédházak még a ’70-es években is álltak. Az itt élőket akkoriban költöztették át a Pobeda mezőgazdasági birtokra. A gazdasági épületeket lassan lebontották. Mára már csak az egykor többholdnyi park és a kastély csupasz falai maradtak meg, pedig alig néhány évtizeddel ezelőtt még bálokat és művelődési rendezvényeket tartottak itt a környékbeli tanyavilág többnyire magyar fiataljai. Jártak ide Tornyosról, Keviből, Zentagunarasról a fiatalok. Az Engelmann családról és a kastélyáról azonban már nincs sok emléke a környék magyar lakosságának — írta lapunkban Kovács Nándor 2005-ben.

Ottjártunkkor terepmotorosok dübörögtek végig a tó mellett és a parkban, a kastély egyik teraszán kisebb tüzet gyújtottak, minden bizonnyal átmelegedni kívántak a ködös, hűvös kora délutánban. A szemét egyébként mindent beborít, az itt hagyott üres üvegekből, falfirkákból, üszkös fadarabokból látszik, hogy napjainkban is látogatott hely az Engelmann-kastély…

Ha arra járnak, a tavat is nézzék meg. Mi „csak” vadkacsákat, vadludakat és hattyúkat láttunk, ám a mesterséges tó az ornitológusok szerint nagyon gazdag madárvilággal dicsekedhet. A Csík-ér Szabadkától nyugatra, a magyarországi Csikéria településnél ered, 95 kilométer hosszan kanyarogva szeli át Bácskát délkeleti irányban, és Péterrévénél torkollik a Tiszába. A Csík-ér felduzzasztásával Svetićevo 240 hektáros mesterséges tó keletkezett, vizét öntözésre használják.