Biztos vagyok benne, hogy rengeteg ember szeme felcsillant a hír láttán, mely szerint összegyűlt a pénz Pál Gajódi Olivér gyógykezelésére. Mennyire jólesik egy ilyen csodálatos hírt olvasni a hosszan tartó járványhelyzetben és a horvátországi földrengések után. A térségünkben korántsem olyan erősségű és ijesztő földrengést mértek a szakértők, mint a horvátoknál, de egy ilyen nem mindennapi jelenség közelében elgondolkodunk azon, hogy milyen aprók és védtelenek vagyunk a természeti katasztrófákkal szemben. Szerencsésnek is érezhetjük magunkat, amiért a térségünket elkerülik a földmozgások, és nincsenek ilyen jellegű élményeink.
Ugyanennyire félünk a betegségektől, de Olivér esete kiváló példája annak, hogy ha a pénzhiány az akadálya a gyógyulásnak, és merünk segítséget kérni, akkor nincs elérhetetlen. Azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal az érzéssel, hogy nagyon megnyugtató ilyen segítőkész emberek között élni, akik a szívükön viselik egy beteg kisgyerek sorsát, és egyként harcolnak a megmentéséért. Egy kedves barátnőm mesélte, hogy a három és fél éves kislánya is szeretett volna hozzájárulni Olivér gyógyulásához, ezért kiürítette a perselyét, és mind az 52 dinárnyi apróját befizettette az édesanyával. Egyik alkalommal, amikor meglátták a televízióban, hogy az addig összegyűjtött összeg 52 dinárral végződik, széles mosoly terült szét a kisbarátnőm arcán, mert tudta, hogy az az ő adománya.
Egy másik édesanya mesélte, hogy a néhány éves gyerekük is bekapcsolódik a rászorulók megsegítésébe, méghozzá úgy, hogy a felnőttekkel együtt beül az autóba, és házhoz viszik az életmentő ebédet. A szülők szerint erre azért van szükség, hogy a gyerek szembesüljön a szegénységgel, a nehéz sorsokkal, és ezáltal még inkább megbecsülje azt, ahogyan ő él. Ezekből a kis emberekből lesznek felnőttként is a jótékonykodók, a segítők, akik tesznek azért, hogy egy boldogabb társadalomban éljünk, és ne kerüljenek az emberek a periféria szélére. Van egy olyan érzésem, hogy Olivér is ezen az úton fog haladni.