4.
A MEFESZ megalakulása
Tíz nappal Rajk László és társainak temetése után a szegedi egyetemisták fellépése szinte már forradalom volt. Október 16-ai gyűlésükön a DISZ-ből (Dolgozó Ifjúság Szövetsége) kiválva megalakították önálló, független, elnevezésében az 1945--47-es koalíciós éveket idéző szervezetüket, a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szövetségét (MEFESZ). Független szervezetet alakítottak egy diktatúrában, melyben semmi sem lehetett független a párttól. Önállóan, demokratikusan választották meg a szervezet vezetőségét, a pártnak lehetőséget sem adva arra, hogy legalább ajánlást tegyen. Programalkotó nagygyűlésük után küldötteik a megalakulásuk hírével és pontokba szedett követeléseikkel szerterajzottak az országban, és példájuk követésére szólították fel a mindenütt forrongó diákokat.
Bátorítóan, egyben sürgetően hatottak a lengyelországi események. Varsóban ugyanis a Szovjet Kommunista Párt (SZKP) ellenzése dacára választották meg Wladyslaw Gomulkát a párt élére, és Moszkva ezt kényszeredetten tudomásul vette, készültségbe helyezett hadseregét pedig október 21-én visszavonta a laktanyákba. Másnap Soprontól Debrecenig éjszakába nyúló viharos üléseket tartottak a diákok, és hasonló, de a szegediekénél is radikálisabb programokat fogadtak el, amelyekben alapvető változásokat követeltek (többpártrendszert, szabad választásokat, polgári szabadságjogokat, a gazdasági rendszer átalakítását, a lakosság anyagi helyzetének azonnali javítását stb.). Nem voltak tekintettel a Petőfi Kör által még elfogadott tabukra, egyöntetűen követelték a szovjet csapatok kivonását az országból. Olyan jogokat vindikáltak maguknak, amilyen az Magyar Dolgozók Pártja (MDP) egyes vezetőinek sem volt: beleszólást az ország külpolitikájába. A Budapesti Műszaki Egyetem hallgatói október 23-ára hirdettek tüntetést a lengyelekkel való szolidaritás kifejezésére, a miskolciak követelték Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből. Szakítva az addigi gyakorlattal, nem kértek, hanem követeltek a párttól, határozatukat pedig minden cenzúra nélkül akarták nyilvánosságra hozni. Ezt azonban a hatalom sehol sem engedélyezte, a diákok pedig nem egyeztek bele pontjaik megkurtításába, ezért hát maguk terjesztették kézzel vagy írógéppel sokszorosított követeléseiket az utcákon és a gyárakban.
A tüntetés előtt
1956. október 23-a reggelén általános volt a bizonytalanság. A párt lapja a mai Népszabadság elődje, a Szabad Nép vezércikkben üdvözölte az egyetemi ifjúság küzdelmét a szocializmus demokratizálásáért. A lap szerkesztősége csatlakozott pontjaikhoz, de elhallgatta vagy tompította a legélesebb politikai követeléseket. Az Írószövetség lengyelországi változásokat köszöntő közleménye óvatosságból elhatárolta magát a meghirdetett tüntetéstől, a Petőfi Kör viszont támogatta, sőt a vezetését is vállalta.
A tüntetés kérdésében megosztott volt a reformista pártellenzéki csoport is. Délelőtti beszélgetésük során a badacsonyi szüretről előző este hazaérkezett Nagy Imre ellenezte, elvbarátai pedig támogatták a tüntetést, melyen részt is vettek. Nagy Imre közeli munkatársai visszaemlékezései szerint a volt miniszterelnök attól tartott, hogy az egyetemisták radikalizmusa olyan reakciót vált ki, amely elveszejti a Rákosi távozásával és az ő pártba való visszavételével elérhető közelségbe került reformok lehetőségét. Barátai egységesen úgy vélték, hogy a válság elsimítása érdekében Nagy Imrét vissza fogják hívni a vezetőségbe, akár miniszterelnökként is. Teljes volt közöttük az egyetértés abban a tekintetben is, hogy ilyen felkérést Nagy csak komoly garanciákkal fogadhat el, amelyek legfontosabb eleme Gerő felváltása Kádár Jánossal.
A Belgrádból éppen október 23-án reggel hazaérkező Gerőt megdöbbentette a fogadtatására érkező pártvezetők festette sötét kép. A Politikai Bizottság (PB) azonnal összehívott ülésén két markánsan különböző álláspont alakult ki. Marosán György ellenforradalmi kísérletről beszélt, és a legszigorúbb intézkedéseket követelte: betiltani a tüntetést, és lövetni a mégis utcára vonulókra. Mások nem hitték, hogy a kialakult helyzet ellenforradalommal fenyeget, és politikai megoldást javasoltak, elsősorban Nagy Imre visszavételét a vezetőségbe. Megosztottságot és bizonytalanságot tükröző, felemás döntés született: betiltották a tüntetést, de nem adtak tűzparancsot.
A PB-ülés rendjét hamar felborították az egymás után érkező küldöttségek. A Dolgozó Ifjúság Szövetsége (DISZ) vezetői bejelentették, hogy a tiltó határozat ellenére részt vesznek a tüntetésen, abban a reményben, hogy a felvonulást befolyásuk alá vonva elejét vehetik a követelések radikalizálódásának. Tiltakozott a demonstráció betiltása ellen az Írószövetség és a Petőfi Kör is, de a Budapesti Pártbizottság és a Szabad Nép szerkesztőségének küldöttsége is. Ez utóbbi Nagy Imrének a pártba való bevonását is követelte.
A PB kénytelen volt szembesülni a ténnyel, hogy felbomlott a korábban mindenek felett álló pártfegyelem, és az alsóbb szervek a pártközponttól független irányt követnek. Híre érkezett annak is, hogy a budapesti karhatalmi erők fontos részét képező tisztiiskolások egyetértésükről és támogatásukról biztosították az őket felkereső diákokat. Kopácsi Sándor, Budapest akkori rendőrfőkapitánya kijelentette, hogy a rendőrség nem fog fegyvert használni a békés tüntetőkkel szemben. A Politikai Bizottság így kénytelen volt feloldani a tilalmat.
(Folytatjuk)