Zalán Tibor, aki Sziverit életének utolsó pillanatáig látogatta, emlékezve vallotta, hiányzik neki a költőtársa. Mint mondta, „most róhatom egymagam nehéz útjaimat, társtalan-egyedül”.

— Sziveri nemcsak költőnek volt izgalmas és eredeti, de jelenségnek is. A jelenség mindig az élet és a mű érdekességéből, különös kettősségéből alakul ki. Mondhatni, kellenek hozzá legendásodási faktorok. Jókor kell jó helyen lenni! Akkor is, teszem hozzá, ha a jó hely valójában lehet embertelenül rossz hely is, a jókor levés pedig el is pusztíthatja az abba megérkezőt. Jánosunk a vajdasági irodalom legutóbbi aranykorában lépett fel költészeti szándékkal és költői igénnyel, igényességgel, amikor rá és az általa képviselt etikai-esztétikai figurára éppen szükség volt. A megújuló és megújító irodalmi mozgalmak egyik etapjának az élére állhatott, jelesen az Új Symposion később éppen az ő nevével fémjelzett korszakának. Olyan személyiség volt, aki maga köré tudta gyűjteni az akkor irodalomba lépő generációt, az ő generációját, és bár a segítségükkel, de mindenképp a maga fejére és akaratos meggyőződésére támaszkodva, olyan lapot hozott létre, amely máig ható tényezője lehetett a ’80-as, ’90-es évek vajdasági, de nem túlzás kijelenteni, egyetemes magyar irodalmának is. Még annyit: gyakran kérdezik meg tőlem ezekben a zavaros, magukat demokratikusnak nevező-hazudó időkben, vajon most hol lenne a Sziveri, melyik oldalon állna, mit képviselne, benn ülne-e példának okáért a parlamentben, harcolna-e vagy csak kussolna. Erre persze nem tudok válaszolni. Csak annak a meggyőződésemnek adok minden esetben hangot, hogy számomra egyértelmű, hol lenne Sziveri János, a költő és a társadalmilag érzékeny értelmiségi gondolkodó. Nem itt és nem ott, hanem a maga helyén lenne. Ez a hely pedig nem rögzíthető oldalakhoz, érdekcsoportokhoz, pártpreferenciákhoz. Etikus ember lévén számára az örök iránytű nyilván az igazság volt. Az igazság pedig soha nem állapodik meg semmilyen, magukat a birtokosának tartó-hazudó erők mellett vagy mögött. Aki tehát az igazság hipnózisában tudja csak élni az életét, annak állandó mozgás, örök vándorlás a jussa és kötelessége. A rövid életében örökvándor Sziverivel, ha hosszabb időt szabott volna ki neki a sorsa, nem itt, nem ott, hanem az újabb és újabb vándorutakon találkozhatnánk. Autonóm ember és gondolkodó volt, és mint ilyen, bátor is, mert ehhez elengedhetetlen. Bátor a társadalmi magányhoz is — mondta méltatásában a többi közt Zalán Tibor.

Zalán Tibor

Az emlékezés a Muzslai Petőfi Sándor MME előtt álló Sziveri-szobornál folytatódott, melynél Kovács Jolánka, a Sziveri Színpad elnöke mondott rövid beszédet, idézve A rövid élet titka — Életregényem szinopszisa című írást, melyben a költő a tájélményéről, Bánátról értekezik, hogy miért is volt számára fontos ez a táj.

Sziveri János szobránál

— A Sziveri-szobor, mint a szobrok általában, valamiképp életre kelti és életben tartja azt, akiről mintázták. Amióta Sziveri szobra itt áll Muzsla központjában, úgy érezzük, hazaérkezett. Hogy éppen ez lett volna a kívánsága, abban nem lehetünk biztosak. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy a maga módján ma velünk ünnepel. Mosolyog? Legyint egyet? De jó lenne tudni, mit szól ehhez az egészhez — fogalmazott Kovács Jolánka, majd még hozzáfűzte, hogy éppen március 25-én lett volna Sziveri János hatvankilenc éves.

Az emléknap keretében irodalmi estet is szerveztek, melynek egyik szereplője Balázs F. Attila író, költő, műfordító volt.

Sziveri Emese

— Azokban az években, amikor Sziveri János Magyarországon tartózkodott, én Szlovákiában éltem, de a Sziveri-kultusz létezik Magyarországon, sőt az egész Kárpát-medencében is. Főleg az ’50-es nemzedék, tehát azok az irodalmárok ismerték a verseit, akik az ’50-es években születtek Magyarországon, Erdélyben, Felvidéken. Nagy részük őt személyesen is ismerte, és ezek az emberek azóta is megemlékeznek róla. Létezik a Sziveri-díj, melynek kuratóriumában jelentős írók, költők vannak, és ők minden évben odaítélik azt. Az ’50-es években született költők a magyar irodalom egy nagyon erős generációjához tartoznak. Vajdaságban Sziveri meg a társai, Magyarországon Zalán Tiborék, Felvidéken Kulcsár Ferencék, Erdélyben pedig a legjelentősebb költője ennek a korosztálynak Szőcs Géza volt. Két-három antológiája is megjelent annak idején ennek a nemzedéknek. Ezek az alkotók személyesen talán nem is ismerték egymást, és olvasni is nehezebben tudták egymás műveit, mert akkoriban annyira nem voltak átjárhatóak a határok, és a folyóiratok sem jutottak el mindenhova. Ennek ellenére a verseiket olvasgatva én úgy látom, érzékelem, hogy a tematika, a világlátás, a világnézet, a lázadó mentalitás egyforma volt a Kárpát-medencében mindenhol — szögezte le Balázs F. Attila.

Az emléknapon megzenésített verseket adott elő Huzella Péter Kossuth-díjas gitáros, zenész.

— Keményfejű srác volt (Sziveri — a szerző megj.), és ezért is ez a „tőlem mit akartok” a végén, ez a halál utáni kérdés. És ez borzasztó erős kérdés, amikor valaki még a halála után is szemrehányást tesz azzal, hogy mit akartok még tőlem, hiszen már nem vagyok vagy nem leszek. Ez egy nagyon erős sor, melyet nekem mint előadónak meg kellett oldanom — nyilatkozta Huzella Péter.

A műsorban verset mondott Sziveri Emese, Mák Andrea és Molnár Lábady Csilla. És mint minden alkalommal — a Sziveri-estekhez méltó módon —, ezúttal is kötetlen társalgással, barátkozással fejeződött be a program.

Balázs F. Attila, Zalán Tibor, Kovács Jolánka és Huzella Péter