— Régi vágyam, hogy megismerjem — kezdte a beszélgetést Janka egy kicsit furcsa kiejtéssel, amit meg is magyaráz. — Ne csodálkozzon, hogy az édes anyanyelvet egy kissé elferdülve beszélem, a munkahelyemen ugyanis angolul, franciául és két bennszülött törzs nyelvén beszéltem több mint harminc évig. De míg elérünk eddig a pontig, sok mindent kell elmesélnem. A beszélgetést nem a nyilvánosság miatt kértem, de azt hiszem, az olvasóknak is felkelti a figyelmét. A célom viszont nem ez volt. A lapjukat hosszú éveken keresztül rendszeresen olvastuk a táborban, ahol a 136 foglalkoztatott közül 5-en magyarok voltunk. Egy magyar légikisasszony hozta rendszeresen. Itthoni ismerősöktől kaptam meg a címét, így jutottak magához időnként a leveleim. Az idő múlásával valahogy úgy éreztem, ismerem magát, ezért vagyok most itt. Meg elsősorban azért, mert nyugdíjas lettem, és hazaköltöztem. Igaz, itthon már semmi és senki nem várt.

Egy Szabadka környéki kisvárosban születtem, idős szülők egyetlen gyerekeként. Apám túl volt az ötvenen, anyám pedig a negyvenen, amikor megérkeztem. A szüleim minden tekintetben érettek voltak, talán azért is neveltek egy különleges módszerrel, melyben a nem vagy a nana szót sosem használták. Megtanultam: a szeretet csak akkor igazi, ha nevel is, nem csak kényeztet. Ma is nagyon büszke vagyok rájuk, és emléküket kegyelettel őrzöm életem végéig. Vallásosak voltak, a család vasárnaponként misére járt, és ennek köszönhető, hogy magam is hívő lettem. Úgy éltem, mint minden más fiatal a közelemben, csak a viselkedésem volt visszafogottabb, mint a többségé.

Negyedikes gimnazista voltam, amikor szerelmes lettem egy fiúba a párhuzamos osztályból. Ő is a szerényebbek közé tartozott, tökéletesen összeillettünk. A szüleim véleménye is ez volt. Igazából azonban nagyon féltettek, amit nem mondtak, de éreztem, hogy valami nincs rendjén. Én még ma is emlékszem az első, ügyetlenül elcsattanó csókunkra, minden mozdulatra, mellyel szó nélkül akartuk egymás tudtára adni, milyen fontosak vagyunk egymásnak. Amikor leérettségiztünk, a szüleim javasolták, hogy az egyetem előtt menjek el Svájcba egy barátjukhoz. Nyelvet tanulhatok, illetve új embereket, vidékeket ismerhetek meg. Érdekesnek tűnt a javaslat, megbeszéltük a fiúval is, és elmentem két hónapra Svájcba.

Azt a szüleim nem mondták, hogy az ismerősük egy kolostorban teljesít fordítói szolgálatot. Eleinte minden érdekes volt, de lassan rájöttem, hogy mi volt a szüleim szándéka. El akartak szakítani a fiútól, de arra is ügyeltek, hogy kapjak valamit cserébe: alaposan megismertettek a szeretetszolgálat munkájával, értelmével. Ennyi év távlatából sem tudom megmagyarázni, miért maradtam. Nem akartam apáca lenni, egyszerűen elbűvölt mindaz, amit az afrikai táborokról meséltek. Mindent megírtam a fiúnak, és megbeszéltük, hogy elfogadom az egy évre szóló szerződést, ő pedig közben elrendezi a szükséges dokumentumokat, és utánam jön. Nem tőlünk függött, hogy ebből semmi sem lett. Ő ugyanis nem kapta meg az illető afrikai ország nagykövetségén az engedélyt, és én sem tudtam a szerződésem lejárta előtt hazajönni. Egymásra várva — én idegenben, ő itthon — elmúlt három év. Ő közben egyetemre iratkozott, leszolgálta a katonaságot, én a táborban belekezdtem az orvosi tanulmányokba. És az idő múlt, kíméletlenül.

Meg kell mondanom, rám óriási hatással volt a tábor. Mindaz, amit ott csináltunk, a szó legnemesebb értelmében vett áldozathozatal volt, önzetlen emberi tevékenység, gyógyír egy beteg ország gyermekeinek a sebére. Talán ez volt az oka, hogy minden szerződésem lejárta után újabbat kötöttem, és maradtam. Tizenkét év után aztán végre ismét találkoztam a szerelmemmel, akkor sikerült neki kijönnie hozzám. Harmincnyolc éves voltam, amikor először aludtam férfival. Néhány hónap múlva megesküdtünk, és azt latolgattuk, megkockáztassuk-e, hogy a mi korunkban családot alapítsunk. De még a döntés meghozatala előtt egy éjszaka nomádok támadták meg a tábort. Mivel a védőőrség nem volt nagyszámú, az ott dolgozó férfiak is puskát fogtak, hogy megvédjék a tábort. A férjem volt az első, aki meghalt. Önhibánkon kívül tehát sosem lettünk szülők. De én megéltem az asszonysors minden mozzanatát: fájó szívvel vártam arra, akit szerettem, beteljesültem asszonyként, feleségként. Megéltem számtalan nyilvános elismerést a munkámért, de nem lehettem anya. Mert ez is asszonysors. Nem tudom, hogyan alakult volna az életem, ha a szüleim nem avatkoznak közbe. Ők már elhaltak, de én mindennek ellenére mérhetetlen szeretettel és tisztelettel gondolok rájuk.