A kötetet olvasva egy gyerekkori emlék jutott eszembe. 1945 és 1952 között — a Zentai úti temető környékéről való külvárosi srác lévén — sokat játszottunk a temető melletti gödörben, melytől nem volt messze a sintértelep. Arra lettünk figyelmesek, hogy a gödörben, mely az ártatlanul kivégzettek nyughelye, mindig selymes a fű. Volt osztályfőnökünk, Tolnai László — rajzot tanított — 1951-ben egy alkalommal megemlítette, hogy több száz társával együtt édesapját is ott végezték ki, és mindannyiukat jelöletlenül földelték el. Tőle szereztünk tudomást a történtekről. Amikor megemlítettük neki, hogy gyakran ott játszunk, s feltűnt, hogy másmilyen a fű, mint másutt, kicsordultak a könnyei. Soha többé nem hozta szóba ezt a témát. Mi pedig nem mentünk többé a sintérgödörbe játszani. Minden évben felkeressük azonban a helyszínt, hogy lerójuk az ártatlanul meghurcolt és kivégzett polgártársaink iránti kegyeletünket.

Rencsényi Elvira is ezt tette a maga módján. Most megjelent könyvében 26 család visszaemlékezését gyűjtötte össze az 1944 őszén Szabadkán kegyetlenül megkínzott, majd bírósági tárgyalás és ítélet nélkül kivégezett hozzátartozóiról. Ártatlanok voltak — és magyarok.

A szerző ezzel a könyvével feliratkozott azon kevesek közé, akik a tragikus események részleteinek kutatásával és közzétételével foglalkoznak. Az ártatlan áldozatok hozzátartozói megszólaltatásának, ilyeténképpen tényfeltáró tevékenységével jelentős és maradandó munkát végzett. Nem volt ez akadálytalan és könnyű. Mégis: folytatnia kell(ene) már csak azért is, mert nagyon sok az áldozat, s hogy ne csak a hozzátartozókban, hanem az utókorban is tovább éljen minden kivégzett emléke.