Habár a ’90-es évek eleje óta Csongrádon él — az ottani művésztelep vezetője —, több köztéri szobrát állították fel Vajdaságban. Látogatásunk alkalmával, miközben a Hét Nap legújabb számát lapozgatta, azt mondta, ha Szabadka vagy Topolya nevét olvassa az újságban, azonnal erősen megdobban a szíve.

Dudás Sándor a Zágrábi Képzőművészeti Akadémia szobrászati szakán Želimir Janeš tanítványaként végzett. Topolyán tanított az általános iskolában, és az Umetnost konyhabútorgyár formatervezője volt. Művészetében erősen vonzódik a groteszk felé, elsősorban a portré foglalkoztatja, korábban a követ kedvelte, most már bronzzal dolgozik. Érmein a portré — a magyar irodalom és történelem nagyjainak arcképe — egyéni megfogalmazásban, mély pszichológiai átéléssel jelenik meg. Az egyik kiállításának nagyon találóan Arc poétika volt a címe.

Beszélgetésünk a Csongrádi Művésztelepen levő zsúfolt, kis irodájában készült, miközben mindent belengett a cigarettafüst. Nem is titkolja, hogy napi három dobozzal szív el.

Szalai Attila felvételei

* Már kisiskoláskora óta rajzol, és mindig az ember érdekelte. Miért nem a táj? 

— Erre a kérdésre nem igazán tudok konkrét választ megfogalmazni. A legelső emlékem hét-nyolc éves koromból való, amikor lerajzoltam az apámat egy fénykép alapján. Mindenki dicsérte a munkámat, én pedig alig vártam, hogy hazaérkezzen az apám, és büszkén megmutattam neki a művemet. Azt mondta, szép. Kérdeztem, felismeri-e, ki van rajta? Nem igazán tudta megmondani, ám az unszolásomra azt válaszolta, talán Dózsa György. És ezzel oda is lett az önbizalmam. A következő emlékem pedig abból az időszakból származik, amikor már nagyobbacska voltam, és a magyarfüzetbe sordíszt kellett rajzolni. Én unalmasnak találtam a megszokott formákat, és inkább a magyar irodalom nagyjait rajzoltam le, Petőfit, Adyt, akiket ismertem. Nekem jónak tűnt, és a tanárnőnek is tetszett, mondhatom, hogy ő fedezte fel a tehetségemet. Azt hiszem, akkor kezdett el igazán foglalkoztatni ez a műfaj. A portré által a személyiséget szeretném ábrázolni, nem pedig a hasonlóságot vagy egy fotószerű valamit. A kis torzítás, mely szinte mindegyik munkámon megjelenik, szándékos.

* Azt mondja, nagyon kötődik a szülőföldjéhez, viszont Csongrádon sem érzi rosszul magát.  

— A szükség hozta, hogy 1992-ben eljöjjek Vajdaságból. Egyrészt a gyermekeim miatt, mert nem tudtam, mikor lesz vége annak az időszaknak, másrészt úgy éreztem, nincs jövője egy képzőművésznek, és behódolni sem akartam az akkor dívó politikai áramlatnak. Arra azonban nem gondoltam, hogy végleg itt maradok. Azt terveztem, ha rendeződik otthon a helyzet, visszamegyek, de mivel ez sehogyan sem akart megtörténni, itt ragadtam. Csongrádra úgy kerültem, hogy a délszláv háború előtt jártam ezen a művésztelepen vendégként. Akkor készült el az öntőműhely, és többek között engem is meghívtak, hogy üzemeljük be. Így hoztuk létre az első Bronz Szimpóziumot. Utána még voltam itt néhányszor, és amikor az a veszély fenyegetett, hogy behívnak katonának, átkeltem a határon, előbb a család nélkül. Később a feleségem azonnal kapott állást, mert hiányoztak az angol szakos tanárok, engem pedig 1994-ben választottak meg a művésztelep igazgatójának. Valójában nem éreztem, hogy idegenben volnék, a nyelvet beszéltem, az emberek barátságosak. Viszont sohasem szakadt meg a kapcsolatom a szülőföldemmel, a szívem fele ugyanis odahúz. Vannak megkeresések is, amióta itt vagyok, készítettem néhány köztéri szobrot, ezek Vajdaságban vannak felállítva. Például Zentán, a Tisza-parton a Révész, melynek avatásán 2006-ban két államelnök, Sólyom László és Boris Tadić vett részt. Ugyanebben a városban látható Tóth István szobrászművész és Gombos Gábor egykori polgármester mellszobra, továbbá egy Batthyány Lajos-dombormű a városháza oszlopcsarnokában, és most készül, ugyancsak a zentaiaknak, Dudás Gyula szobra. Magyarkanizsán a Tiszavirág, valamint A költő és a festő, vagyis Koncz István és Dobó Tihamér szobra kapott helyet a városháza előtti parkban, Szabadkán pedig Hangya András festő és Ács Károly költő emléktáblája. Topolyán az általános iskola, melyben dolgoztam, Csáki Lajos nevét viseli, az első köztéri alkotásom az ő fejportréja volt bronzból. Megemlíthetem még Tóth Ferenc költő emléktábláját, szintén Topolyán, a szülőháza falán, Adán pedig Moholy Nagy Lászlónak a domborműportréját. Emellett vannak alkotásaim Szegeden, Csongrádon, Baján és Budapesten is. 

* Nemsokára hetvenéves lesz. Bizonyára sokan megkérdezték már, elégedett-e az eddigi tevékenységével.

— Még senki sem kérdezte meg, és magamnak sem készítettem összegzést, habár nem ártana számba venni, mit is csináltam eddig. Akkor az is kiderülne, hogy elégedett lehetek-e, vagy pedig hagy kívánnivalót maga után az eddigi tevékenységem, melyet még nem akarok az életművemnek nevezni. Az biztos, hogy több mint két évtizede, amióta a művésztelepet vezetem, nem sok időm volt arra, hogy kreatív legyek. Úgy érzem, amit eddig kiadtam a kezemből, az korrekt, viszont rengeteg időt elvett tőlem az intézményvezetés — igaz, nagyon sok kapcsolatot is köszönhetek ennek a munkának. Nálunk nagy a képzőművészeti cirkuláció, most éppen a Passaui Egyetem hallgatói vannak itt. A művésztelep a magyarországi rendszerváltás után nyitott a világ felé, azóta több mint harminc országból érkeztek részvevők. Egyébként nem is vagyok olyan típusú ember, aki szobrászkarriert szeretett volna felépíteni. 

* A pályázatok, a pénz összegyűjtése manapság nagymértékben befolyásolja a művészek munkáját?

— Igen, de engem a pénztelenség különösebben nem zavar, azért készítettem ezt a tömérdek érmet. Korábban kevés kisplasztikát csináltam, ám amióta a munkám az íróasztalhoz köt, főleg ezzel foglalkozom, hiszen telefonálás és szervezés közben is megvalósítható.

* Van-e olyan szobor, amelyet szeretett volna megalkotni, de nem kerülhetett rá sor? 

— Van, és ezt már többször elsírtam másoknak is. Kosztolányi Dezsőt szerettem volna megmintázni a szabadkai gimnázium elé, oda, ahol most egy másik alkotás áll. Számítottam rá, vázlatot készítettem, hitegettek, aztán másként alakult. Most egy Sziveri-mellszobron gondolkodom, melyre felkértek, és el is vállaltam, viszont még semmi konkrétumot nem mondhatok róla. 

* Mikor láthatjuk Vajdaságban a kiállítását?

— Egyelőre nem tervezem. Amikor 2010-ben a Nagyapáti Kukac Péter-díjat kaptam, Topolyán, a Művelődési Házban nyílt tárlatom. Elmondhatom, hogy nagyon rühellek kiállítani, habár az utóbbi években folyamatosan vannak tárlataim — Budapesten, Szegeden, Kecskeméten, illetve nemrégiben volt például Székelyudvarhelyen, Csongrádon és Jánoshalmán is. A felkérésekre mindig igent mondok. Vigyék el az anyagot, rakják össze, én pedig elmegyek a megnyitóra.