Aracs csak egy rom?

Kedves olvasó,

Alábbi cikkünk weboldalunk előző változatából automatizálva került áthelyezésre, így szövegformázási és megjelenítési hibák előfordulhatnak. Megértésüket köszönjük!

Aracs csak egy rom?

Csak ámulunk és bámulunk. Hogyan is szokás mondani: nézünk, mint a moziban? Igaz, manapság már mozi is alig van, de azért a cirkusz nem maradhat el. A kenyeret meg majd meglátjuk. És most elsősorban nem az elmeorvos költő elfogására gondolok, habár az is felér egy bűvészmutatvánnyal. De mi már nem h...

Csak ámulunk és bámulunk. Hogyan is szokás mondani: nézünk, mint a moziban? Igaz, manapság már mozi is alig van, de azért a cirkusz nem maradhat el. A kenyeret meg majd meglátjuk. És most elsősorban nem az elmeorvos költő elfogására gondolok, habár az is felér egy bűvészmutatvánnyal. De mi már nem hiszünk a csodákban. És a mesékben sem. Egy internetes körkérdésre a válaszadók több mint a fele annak a meggyőződésének adott hangot: az állami vezetők mindvégig tudták, hogy Karadžić Belgrádban bujkál. Sokan abban reménykednek, hogy a másik két keresett személy is hamarosan kézre kerül, és Szerbia nem lesz többé a hágai vádlottak túsza. Ebben azért nem lennék ennyire biztos. A mi vezetőségünk mindig okoskodik, mérlegel. Valószínűleg most is megvárja, vajon ez a húzása mire lesz elegendő. Hogy az a bizonyos európai kecske is jóllakjon, de a káposzta is megmaradjon. És mindenki elégedett legyen. A népnek az a része is, amely ismét talált alkalmat arra, hogy a fővárosban az utcára vonuljon és randalírozzon. Ja, meg újságírókat bántalmazzon és burkoltnak egyáltalán nem nevezhető üzenetben halállal fenyegesse meg az államfőt árulása miatt.
Én annak az olvasónak adok igazat, aki Karadžić lebuktatásával kapcsolatban a következő hozzászólást fogalmazta meg: Nagyon örülök neki, talán tizenöt év után változni fog valami. Sajnos, nagyon hosszú ideig kellett erre várni, és elmúlt a fiatalságom.
Szerencsére a gyermekeink fiatalsága még nem múlt el. Legalább nekik legyen esélyük. Csakhogy ők sem látnak jobbat. A saját környezetükben sem. Mert mit tapasztalunk a legutóbbi választások óta? Vitát, torzsalkodást, veszekedést a pozíciók szétosztása körül. Mondhatnám szépen és fellengzősen azt is, hogy folyik a harc a (vélt) hatalomért, de ez inkább marakodás a koncért. De ahol már sikerült megegyezniük, ott sem sokkal jobb a helyzet! Azért kellett két hónapig várnunk, hogy megtudjuk, nekünk magyaroknak, vagy inkább azoknak, akik egy-egy községben a vezetőinknek képzelik magukat, sokkal fontosabb a kommunális vállalat, mint például az óvodák vagy az iskolák vezetése. Az oktatást ugyanis több helyen átadtuk koalíciós partnerünknek, egy belgrádi központú pártnak. A csalódás azonban még nagyobb, ha rájövünk, mindez miért, avagy inkább: kiért történt. Vagyis: kinek kellett az igazgatói állás. Ami, lehet, hogy jól fizetett, de ingatag, mert a hatalomhoz van kötve. Sőt, az is előfordulhat, hogy a kommunális vállalat igazgatójából lesz a művelődési központ igazgatója. Mert nekünk ilyen univerzális, mindenhez értő embereink vannak, csak én vagyok olyan gonosz, és minden bizonnyal irigy, hogy nem örülök neki.
Nemrégiben egy kisebb csoport fiatallal Aracsra készültünk kirándulni. Éppen az utazás részleteit tárgyaltuk, amikor az egyikük megjegyezte: Minek megyünk Aracsra, hiszen az csak egy rom! Mi van azon néznivaló? Engem nem érdekelnek a romok. Nos, ezért (is) fontos az oktatás. Hogy már a kis óvodások és iskolások is népdalokat, a hagyományainkhoz kötődő körjátékokat, népmeséket tanuljanak. Akkor nyugodt szívvel mosolyoghatunk az iskolai évzárón, ha azt látjuk, hogy a szerb kisgyermekek legfőbb műsorszáma a Három kocsmai énekesnő című jelenet, melyben a tízéves lánykák illegetik magukat, rázzák a még nem létező mellüket, riszálják a csípőjüket, feneküket, a fiúcskák pedig sörösüveggel a kezükben részeget alakítanak. A tanítónő elégedett tekintete és a szülők hatalmas tapsa és biztatása közepette. Nem képzelődöm, a saját szememmel láttam az egyik kis bánáti faluban. És sajnálhatjuk is őket, de csak akkor, ha nálunk minden rendben van. Nemcsak az óvodában és az iskolában, hanem a családban is.
Érdemes megszívlelni az éppen most turnézó Tanyaszínház előadásában Tevjének, a tejesembernek az egyik mondatát: Hagyomány nélkül olyan ingatag lenne az életünk, mint hegedűs a háztetőn.
Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Körkép rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Aracs csak egy rom?
Bánáti Újság
  • Borbély Tivadar
  • 2017.07.26.
  • LXXII. évfolyam 30. szám
Facebook

Támogatóink