* Az utóbbi években egyre több ismert vagy kevésbé ismert jogász döntött úgy, hogy az irodalom útjára lép, és jó néhány könyv született ebből az elhatározásból. Miért döntenek úgy a jogtudósok, hogy írók lesznek?

— Igazság szerint nem annyira szeretem ezt a dolgot hangsúlyozni, mivel soha nem is aposztrofáltam magam ügyvédnek és írónak egyben. Bizonyára vannak még más ügyvédek is, akik irodalommal foglalkoznak, de én valójában örök életemben megmaradtam bölcsésznek. Egyszerűsítve azt is mondhatnám, hogy egykor a Széchenyi-díjas Bodnár György professzor felfedezett és megmentett engem az irodalom számára. Szóval az irodalmi műveimben nem jogi dolgokkal foglalkozom, hanem az élet más területeire, történeteire térek ki. Ez alapján valójában egy olyan író vagyok, akinek a polgári foglalkozása ügyvéd.

Földvári-Oláh Csaba fotói

* Eddig négy műve jelent meg, a legújabb az elmúlt hetekben. A négy regény között léteznek összefüggések, vagy minden történet különálló?

— A négy esztendővel ezelőtt kiadott Centrál című művem bizonyos folytatása a most megjelent Apály. A szereplők között vannak átfedések, viszont a Centrál nagyon tudatosan egy Budapest-regény, az Apály viszont teljesen más. Ha viszont az összes eddigi művemre visszatekintek, akkor elmondhatom, hogy mindegyiknek volt alaptörténete, mely egy különleges helyszínen játszódott. Azt hiszem, Borges mondta, hogy a rejtélynek, az isteninek vagy éppen a természetfelettinek a megoldása a bűvésztrükk. Ez számomra egy örök mottó volt, azaz engem mindig jobban érdekelt a rejtély, mint maga a megoldás. Egyszóval mind a négy regényem egyfajta különleges, megfejtendő rejtélyként is olvasható.

* Az első három könyv férfi főszereplőről szólt, most viszont húzott egy merészet, és női főszereplőre építette a regényét. Miért?

— Valójában a negyedik regényemre jutottam el odáig, hogy egy női főszereplőről szóljon, mivel a nőkről sokkal nehezebb írni. A Centrál című regényemben a nő tipikusan tárgyiasulva jelenik meg egy férfiak által uralt világban. A Közel-Kelet azonban szintén nagyon is a férfiak világa, és kihívás volt mindezt egy női főszereplő szemszögéből végigkövetni.

* Az Apály című regénye nem mindennapi helyszínen, az iraki Kurdisztánban játszódik. Ha jól tudom, a történet nem is fikció, hanem valóságos eseményeken alapszik. Olyannyira, hogy ön el is utazott a helyszínre, és élt is ott egy bizonyos ideig.

— Igen, elutaztam oda, és megtapasztalhattam, hogy a nők óriási utat tesznek meg abba az irányba, hogy minimálisan kibontakozhassanak. Merthogy szó szerint egy parányi lyukon át szemlélik a valóságot. Szűk keretek között láthatnak mindent. Ebben a világban még jelenleg is becsületgyilkosságok vannak, avagy ha a férj azt hangoztatja, hogy a neje megcsalta, akkor a nőt halálra kövezhetik. Ahhoz például, hogy egy nő bizonyos értelemben a férfiakkal egyenrangúvá váljon, és tagja lehessen a nadrágban harcoló Pesmerga haderőnek, elképesztő megpróbáltatásokon kell túljutnia.

* A hányatott sorsú kurdokról sokat hallhattunk az utóbbi évtizedekben. Ezek a hírek sajnos kivétel nélkül elszomorítóak voltak. Ön mit tapasztalt, milyen az élet Kurdisztánban? Megdöbbentették-e a kulturális különbségek, vagy már fel volt készülve az ottani életkörülményekre?

— Valójában egy magyar gyógytornászlány története indított útnak a Közel-Keletre. Szerettem volna a helyszínen is betekinteni egy ott élő európai hölgy életébe. Fontos kiemelnem, hogy a kurdok valójában négy ország területén élnek, és az I. világháború óta ígérgetik nekik, hogy egyszer saját országuk is lesz. Ez természetesen soha nem valósult meg. Néhány évvel ezelőtt megpróbálták kikiáltani a függetlenségüket, de senki sem ismerte el. Szóval a kurd egy olyan nemzet, amely folyamatosan küzd az önállóságáért. Egy olyan nemzet, amelynek nincs anyaországa. Egy különleges ókori lovasnép, a médek leszármazottja. Én egyébként főként Észak-Irakban jártam, melyet jellemzően Kurdisztánnak hívnak. Ezen területnek van egy bizonyos szintű autonómiája, de valójában ennek a világnak a labirintusába még csak be sem merészkedne egy nyugati ember, főként, ha nőről van szó. Ez a kultúra ugyanis nagyon távolinak tűnik számunkra. Elhanyagoltak az utcák, rengeteg a szemét, és az emberekkel semmilyen nyelven sem lehet kommunikálni. Emellett különösképp szembetűnő, hogy ez a vidék kizárólag a férfiak világa, szóval sötétedés után csak férfiakkal lehet találkozni. És ha idegen ember kerül a látókörükbe, arra gyanakvóan tekintenek. A kurdok kapcsán még fontos kiemelni, hogy magukat nem tartják arabnak, és erre nagyon büszkék. Olyannyira, hogy még az arab nagyvárosokba vagy Irak fővárosába sem járnak, mondván: ott nem az ő kultúrájukhoz tartozó emberek élnek.