home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
Anyaszégyenítés
Pap Ágota pszichológus
2020.03.04.
LXXV. évf. 9. szám
Anyaszégyenítés

Az anyaság lehet feladat, szerep, valaki még hivatásként is emlegeti. Én szinte harminc voltam, amikor anyává váltam, de ma is úgy mentem el otthonról, hogy egyszerre kellett megküzdenem a dühömmel, a fáradtságommal és a lelkiismeret-furdalásommal. Ha úgy vesszük, ez is egy feltárulkozás, melyet sok friss és már tapasztalt anya is gyakran megtesz különféle, főleg internetes csatornákon.

Bejegyzéseket olvashatunk vagy videókat nézhetünk a sikereikről, az örömükről, a bánatukról, a fájdalmaikról. Nyilván leginkább együttérzésre, mások hasonló élményeire vagy csak egy önigazolásra vágyunk leginkább. Mégis, a lelkes kommentelők elkezdenek rendesen „anyázni” — a szó cseppet sem nemes értelmében. Beindul a gyalázás, a hibáztatás, a mit kellett volna inkább tenni jellegű hasznos tanácsok és más formái az élveboncolásnak. A téma mindegy, ezerféle lehet, mint például a szoptatás, a császármetszés, a kendős hordozás, az egészséges táplálkozás... Naná, hogy mindenkiben kialakul egy vélemény. Bennem is. Önökben is.

Alighanem minden döntésünk megerősíthető és cáfolható is — helyesebben van pró és kontra érvünk velük kapcsolatosan, főleg, ha a saját élményeinket tesszük hozzá, melyek egyediek, még ha hasonlatosak is a többiekéhez, az csak és kizárólag a miénk, csak és kizárólag mi viseljük a következményeit az általunk hozott döntéseknek. (No jó, néha a gyerek vagy a közvetlen környezet, de az őrájuk gyakorolt hatás is rajtunk csattan.) Punktum.

A végén minden beírás arról szól, hogy az illető milyen édesanya! (Most szándékosan nem keverem bele ebbe az apákat, mert én csak az anyaszereppel tudok azonosulni.) Ősanyák, akiknek valahogyan ez az anyaság dolog jobban megy, és laza anyák, akik igyekeznek ugyan, de nem látnak abban sem gondot, ha valami nem alakul tökéletesen. Eme két pont között az anyák még rendkívül sokfélék lehetnek. Persze hogy oda lyukadunk ki, hogy az elég jó anya minősítésre kell rágyúrnunk, de arra rendesen!

 

„Az anyaság egyik legnehezebb része, hogy állandóan azon izgulunk, jól csináljuk-e. Gyakran azok is, akik egyébként iszonyú magabiztosnak tűnnek, és gyakran okoskodnak akármi kapcsán, bizonytalanná válnak. No de valóban csak a szülői neveléstől függ a gyermek eredménye? Vagy ha a gyerek rosszul viselkedik, az azonnal arra utal, hogy a szülei nem jó szülők?”

 

A mom shaming, vagyis az anyaszégyenítés nem új, de sokkal transzparensebben, nyilvánosabban megélt viszonyulássá vált a közelmúltban. Az anyaszégyenítés az, amikor a külvilág megítél, mert valamit nem úgy teszünk a gyerekünkkel kapcsolatban, ahogy azt a társadalom (?) elvárná tőlünk. A mom shaming azt is jelenti, hogy hajlamosak vagyunk mindenért az anyát okolni, amit a gyerek csinál — pedig sokszor semmi közünk ahhoz, hogy a csemete jól érzi-e magát, vagy sem. Az anyaság egyik legnehezebb része, hogy állandóan azon izgulunk, jól csináljuk-e. Gyakran azok is, akik egyébként iszonyú magabiztosnak tűnnek, és gyakran okoskodnak akármi kapcsán, bizonytalanná válnak. No de valóban csak a szülői neveléstől függ a gyermek eredménye? Vagy ha a gyerek rosszul viselkedik, az azonnal arra utal, hogy a szülei nem jó szülők?


Illusztráció: Depositphotos.com/NicoletaIonescu

A szülő természetesen nagymértékben felelős a gyereke boldogságáért, de nem kizárólagosan csak ő tehető felelőssé. A szülő nem szorulhat mindig háttérbe, hiszen ebből a mintából vajon mit tanulna a gyerek?! Amellett, hogy mindent megadunk a gyerekünknek, amit csak tudunk, ne felejtsünk el közben mi is élni, hogy ezzel azt mutassuk, bizony fontos, hogy egy kicsit magunkra is tudjunk figyelni. Ebben az anyai bizonytalanságban nem nehéz meginogni egy-egy kéretlen komment vagy megjegyzés láttán. A bicskanyitogató bejegyzések olvasása után eltűnik az addig jól megágyazott, harmonikus világképünk és anyaságtudatunk. Beindulhat az önmarcangolás, de szerencsére sokszor ez ma már inkább egy józan értetlenkedés. A megjegyzésekben gyakran van rosszindulat és emberi butaság is. S innentől már az is a mi feladatunkká válik, hogy megküzdjünk velük (újabb elvárások magunkkal szemben): eltávolodni a badarságoktól; felismerni a mögöttük rejlő szándékot, ha van egyáltalán ilyen; megérteni, hogy miért érint ez meg bennünket ennyire; s végül ezt jól feldolgozni. Ez azért jó sok belső/önismereti munka egy-egy ízesebb megjegyzés miatt, nem?

 

„Az anyaszégyenítés az, amikor a külvilág megítél, mert valamit nem úgy teszünk a gyerekünkkel kapcsolatban, ahogy azt a társadalom (?) elvárná tőlünk. A mom shaming azt is jelenti, hogy hajlamosak vagyunk mindenért az anyát okolni, amit a gyerek csinál — pedig sokszor semmi közünk ahhoz, hogy a csemete jól érzi-e magát, vagy sem.”

 

Egy nő hosszú utat tesz meg lelkileg, mire eljut a gyermekvállalásig. A sértéseknél kevés dolog hat károsabban rá, főleg, ha az egy látszólag segítő szándékkal írt bejegyzés. Ez a túlzott kritikus és önkritikus hozzáállás olyan negatív környezet kialakulásához vezet, amely jobban kedvez a szorongás megszületésének, mint a kisgyermek fejlődésének.

Egyre több lázadó blogger vagy vlogger teszi szóvá a jelenség csapdáját. Egy michigani felmérés szerint három anya közül kettő szégyellte magát a mások általi értékítélet olvasásakor vagy meghallgatásakor. A kritika persze sokszor sajnos a közvetlen környezetünkből érkezik (szülő, házastárs, közeli rokonok), ami csak bonyolítja a menekülést, ezért ezek az anyák nehezen találhatják meg a valódi utat a gyermekeik fejlődését segítő kapcsolat kialakításához. Az anyai képességek folyamatos megkérdőjelezése a más kapcsolatokban megélt biztonságélményekre is hatással lehet, sőt, a nőiséget is kikezdheti. Véget kell vetni a másoknak való megfelelési vágynak. Csak magunkkal szemben lehetnek elvárásaink, no de azok is legyenek képességeinkhez mértek, egészségesek.

Ha ki tudjuk iktatni a számunkra idegen tanácsokat, elvárásokat egy mosollyal, akár meg is köszönve őket, ha merünk úgy cselekedni, ahogy nekünk és a gyerekünknek jó, akkor ezzel a lépéssel máris elindultunk a lelki békénkhez vezető út felé. Ráadásul ha még képesek vagyunk elfogadni, hogy más anya is ugyanezekkel a gondokkal küzd, vagyis ő is a saját érzéseinek és élethelyzetének megfelelően neveli gyermekét a tőle telhető legnagyobb szeretetben, akkor egyszer vége lehet ennek a kölcsönös odamondogatásnak. Ha harmóniában vannak a döntéseink és a tetteink azzal, amit a belső hangunk súg, akkor nem alakul ki az az idegőrlő feszültség sem, amely mindenféle veszekedések forrása is lehet.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..