home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Anyaságom története
Perisity Irma
2014.11.12.
LXIX. évf. 46. szám
Anyaságom története

Beszélgetőtársam csöndes, mosolygós asszony, aki jó néhányszor hangsúlyozza: végtelenül boldog, mert úgy érzi, teljesült minden vágya. Igaz, azt is hozzáteszi, hogy az eddig vezető út eléggé rögös volt...

— Nem vagyok a sors kegyeltje — kezdi a beszélgetést az asszony. — Éppen ezért határoztam el, hogy nyilvánosan elmondom életem történetét, megerősítendő: sosem szabad feladni. Engem az apai nagynénim nevelt fel, mert a szüleim kiskoromban tragikus körülmények között elhunytak. Szerelemből házasodtak össze, ám apám betegesen féltékeny volt. Az volt a rögeszméje, hogy anyám megcsalta a nőgyógyászával. Alig múltam néhány hónapos, amikor megfojtotta anyámat. Tettéért kilenc évi börtönbüntetésre ítélték, de még meg sem kezdte annak letöltését, öngyilkos lett.

Így kerültem hát az egyik rokonomhoz — annak három gyereke mellé —, aki nem volt tőlem elragadtatva. Már kicsi koromban éreztem, hogy alárendeltebb helyzetben vagyok, mint a többi gyerek, ezért csöndes, szófogadó és nagyon jó tanuló voltam. A középiskola befejezése után az orvosi karra szerettem volna iratkozni, de a nena azt mondta, nincs rá pénz. Nem voltam nagyon akaratos, mégis úgy éreztem, pénzt kell szereznem a tanulmányimra. Félszegen ugyan, de kijártam a Tito-ösztöndíjat. Sikerrel befejeztem az egyetemet, és általános orvosként azonnal kaptam munkát. A munkahelyemen ismertem meg a férjemet, és alig egy év után össze is házasodtunk. Én már gyermekkoromban eldöntöttem, ha férjhez megyek, legalább három gyerekem lesz, akiket mindennél jobban imádok majd.

Két hónappal az esküvő után állapotos lettem, anyósom azonban azzal vádolt, hogy nem a fiától. Ők, családon belül ugyanis még a lakodalom előtt megbeszélték, hogy addig nem lesz gyerekünk, amíg meg nem teremtjük hozzá a megfelelő feltételeket. Szinte nem akartam hinni a fülemnek, de amikor már a férjem is kimondta, hogy szerinte is korai a gyermekáldás, kétségbeestem. Tudtam, hogy a terhesség megszakításának tragikus következményei lehetnek, ám azt sem voltam képes elviselni, hogy a férjem és a családja minden alkalommal felelőtlennek nevezett. Addig kínoztak, amíg — a párom tudta nélkül — megszakítottam a terhességet. Erre anyósom azt mondta, ezzel elismertem, hogy a baba nem a fiáé volt. Három hónap múlva elváltunk...

A történtek nagyon megviseltek, ám nekik köszönhetem, hogy végül gyermekgyógyászatra szakosodtam. Ennek hála mindennap gyermekek között lehettem, segíthettem a felépülésüket, és bizonyos mértékig anyaként is kiélhettem magam. Így ismertem meg azt a férfit, akinek a felesége szülés közben meghalt, és akiről azt hittem, ő az igazi. A kislány elmúlt kétéves, amikor odaköltöztem hozzájuk, de addigra már egy olyan kötődés alakult ki közöttünk, amely több volt a szokásos orvos-gyermek kapcsolatnál.

Eleinte nagyszerűen működtek a dolgok — annak ellenére, hogy azt mondta, ne várjak tőle jegygyűrűt, ő többé nem akar házasodni. Furcsa módon a kislánnyal sem ápolt szoros kapcsolatot, mintha őt okolta volna a felesége haláláért. Sokszor próbáltam erről beszélgetni vele, de mindig visszautasította a témafelvetést. A kislány szépen fejlődött, a kapcsolatunk olyan tiszta, bensőséges volt, mintha csak én szültem volna. Időközben az is kiderült, hogy nekem nem lehet saját gyermekem, így még inkább bearanyozta az életemet.

A szép és a jó sajnos rövid ideig tart, a mi közös életünk is — lassan ugyan, de — kezdett vakvágányra futni. A párom megváltozott, viselkedéséből, beszédéből eltűnt a kedvesség, türelmetlenné vált, és sokszor a szememre vetette, hogy a kislányt jobban szeretem, mint őt. És elkezdett kimaradozni. Eleinte azt hittem, ivásra adta a fejét, később aztán rájöttem, hogy nőzik. Nyolc évi együttlét után úgy éreztem, nem ezt érdemeltem. Igyekeztem beszélgetéssel rendezni a viszonyunkat, de nem sikerült. Azt mondta, ha nem tetszik, akár el is mehetek. Nem volt egyszerű a döntés, mégis meghoztam: elköltözöm. Abban bíztam, hogy ez talán majd észhez téríti. Igyekeztem a kislánynak — aki már iskolás volt — megmagyarázni, hogy az apja úgy érzi, én már nem tartozom hozzájuk, de nem értette meg. Szerinte az apja azért keresett más nőt, mert én nem voltam hozzá elég jó. El sem akart köszönni tőlem. Azt mondta: én is cserben hagytam őt, akárcsak az anyukája.

Fél év múlva — mely idő alatt a kislány hallani sem akart rólam — az apja közúti balesetben meghalt. Amikor erről tudomást szereztem, azonnal felhívtam, és megbeszéltük, hogy elmegyek hozzájuk, időközben ugyanis a megözvegyült nagymamája költözött hozzá. Az első találkozáskor kimért és hideg volt, lassan, majdnem két év után azonban ismét közös nevezőre jutottunk. Ennyi időre volt szüksége arra, hogy rájöjjön: összetartozunk. Az idén nyáron végre befejeződött az örökbefogadás hivatalos folyamata, és azóta egy család vagyunk — mindkettőnk leírhatatlan örömére.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..