Mint ismeretes, Sándoregyháza (szerbül: Ivanovo) a három al-dunai székely település legdélebbikének a tanintézményében már évtizedek óta csupán anyanyelvápoló óra van jelen a magyar nyelv. Ez a kihívás az oktatók részéről, az igények és a lehetőségek függvényében, sok szervezést, időráfordítást igényel. A csüggedés és búslakodás helyett viszont tettek, abból pedig eredmények születtek. Mégpedig nem is akármilyenek!

Az iskolások mind a falu római katolikus plébániájával, mind pedig a szép emlékű templomépíttető, szeged—csanádi püspökről, Bonnáz Sándorról elnevezett magyar művelődési egyesülettel vállvetve tevékenykednek együtt a közös célok érdekében. Értéket tudtak/tudnak felmutatni. Dacára annak, hogy minden lokális erőfeszítés ellenére a közösség számbeli lemorzsolódása sem akar szűnni. Megannyiszor napirenden a kérdés, az eleve kevésből vajon mennyi vehető még el. Szerencsére még vannak ezen a tájon is, akik az itthon maradást választották.

Lengyel Zsófia (a szerző felvétele)

Nos, egy ilyen miliőbe érkezett kiküldetésbe a zsenge húszas éveit ízlelgető anyaországi hölgy, Lengyel Zsófia. Egy lelkes pedagógusnövendék, akinek oktatói oklevelére ugyan még nem került pecsét, ellenben szakmai elhivatottságát és rátermettségét kisleánykora óta meggyőzően kifejezésre juttatta. Hogy tanári pályára készült, ahhoz egy minutára sem fért bármiféle kétség. Mint mondja, ezen elhatározásában leginkább tanárember édesapjának példamutatása erősítette meg. Csupán azt volt nehéz eldöntenie, melyik tantárgy, pontosabban melyik idegen nyelv mellett tegye le a voksát. Tépelődéseire a „választ” végül gimnáziumi évei alatt lelte meg, egy újabb hiteles példakép felbukkanásával. Olasz nyelvtanáruk volt az illető, aki hihetetlen átéléssel és szeretettel tanította saját (olasz) anyanyelvét diákjai körében. És miképpen azt esztendőkkel később ösztöndíjasi adatlapján is megfogalmazta, akkor csapott beléje a ráeszmélés villáma. „Van egy nyelv, amit bármelyik másiknál jobban beszélek és szeretek, azt kell tanítanom. Innentől pedig már nem volt visszaút.”

Beszélgetésünkre december közepe táján kerítettünk sort. Helyszínileg egy, a (be)fogadó egyesület tulajdonában levő reprezentatív hajlékban. Az úgynevezett székely magyar házban, melynek hivatalos átadása 2020 tavaszán esedékes. E gesztussal is méltatva majd a fennállásának huszadik évfordulóját ünneplő Bonnáz Sándor MME-t.

A lak tehát máris él. Mi több, heti egy alkalommal alsós diákokkal is benépesül. A tanulók szívesen jönnek ezekre a szórakoztató, egyúttal őket is megszólalásra bátorító, játékos délutánokra. A foglalkozásokra, melyek lényegében szervesen kapcsolódnak az iskolai tanórák keretében kapott ízelítőkhöz.

Diákkori rendezvényszervezői képességét is kamatoztatva, Zsófi máris úgy döntött, hogy a soron következő anyanyelvi világnapra, melynek regionális központi ünnepségét emberemlékezet óta Sándoregyházán tartják, önállóan készíti fel növendékeit. Ráadásul a felsősöket is bevonva, integrálva ebbe a (plusz)munkába. Kemény fa ez. Tudja ezt bárki, akinek valaha is volt alkalma tizenévesekkel dolgozni. Ellenben lehetetlennek semmiképp nem nevezhető vállalkozás. Mint mondja, derűvel és türelemmel — mint sok más egyéb — ez is megoldható! „Mellesleg” feltett szándéka, hogy mire nyár elejéig kipontozódna megbízatása, minden köréje csoportosuló sándoregyházi gyermekkel sikerüljön elérnie az oda-vissza kommunikációt. Ráadásul nem csak magyarul!

A feladat tehát megvan, és mint tapasztalhattuk, készségben sincs hiány. A fiatal hölgyet a közösség már érkezésének pillanatában felkarolta. Erre pedig bátran lehet építeni. Csipiszfogás neki mindahhoz, amit felvállalt, s amit a legjobb képességei szerint szándékozik megvalósítani!