A hű olvasók még emlékeznek, hogy többféle, más-más színű könyvek léteznek. Léteznek díszkiadásban, de olcsó ruhába öltöztetettek is. Jók és rosszak. Regények, verseskötetek, tudományos művek, súlyos lexikonok. Kézzel írtak is vannak, kódexek, ezek ugyan nem nagyon jutnak el az olvasókhoz, legfeljebb hasonmás kiadásban. Ritka nyomtatott könyvekből is készítenek hasonmás kiadásokat a maradék könyvrajongók és könyvgyűjtők örömére.
Időnként fölbukkannak olyan könyvek, amelyek nem a ,,széles' olvasóközönségnek szántak, ilyenek az úgynevezett Fehér könyvek, Magyarországon most forog közkézen a Zöld könyv, mely az egészségügy megreformálásáról nyújt vezérelveket. De föl-föl bukkannak vörös könyvecskék is, ezek özönlötték el Kínában a kulturális forradalom barikádjait, minden kínai ezekkel fenyegetőzött a képzelt és valós ellenség irányába. És persze, voltak és vannak pártkönyvecskék, nem föltétlenül szórakozásra, időtöltésre szánva.
És végül, de nem utolsósorban, vannak meséskönyvek. Nem tankönyveknek szánták őket, mégis sokat lehet belőlük tanulni.
Azokból is, amelyek versformában íródtak.
Miként a Leó görögülésben című.
Ez egy tetszetős küllemű, nyurga, vékonydongájú könyv.
S kék a színe.
Az a három éves forma pöttöm leányka a színét erősen megjegyezte magának. Már türelmetlenül szeretne nagylány lenni. De melyik kislány nem szeretne? E tekintetben a kisfiúk se különbek.
Akiről itt szó lesz, olykor már nagynak képzeli magát. Ilyeneket mond, szó szerint:
,,Ez a gumicsónak, annak ellenére, hogy lukas, nem ereszti át a vizet!
Vagy:
- Ezek az autósok mind idióták!
Vagy:
- Képzeld, nagymama, tegnap nem vett föl bennünket a busz, elsuhant mellettünk!
Csak három éves múlott, de anyanyelvének minden morzsáját fölszedi. A nagypapája, aki tő nagytatának szólít, egyszer meg is jegyezte magában: ha ez a gyerek így folytatja, nő létére Lőrincze Lajos lesz belőle.
De félre a tréfával, jókedvünket mégse veszítsük, hiszen egy bájos csöppségről és egy jókedvű verseskönyvről szólunk.
Megérkezik a csöppség a nagymamához s máris mondja:
- A kék könyvből mesélj nekem, nagymama!
- Melyik kék könyvből?
- Amelyikből a nagytata mesélt.
S indul egyenesen a nagytata szobájába, a nagytata asztalához, ahol a kék könyvnek lennie kell. Nagynehezen előkerül.
- Csakugyan kék - örvendezik nagymama -, ezt jól megjegyezted magadnak.
- Meg azt is jól megjegyeztem, hogy a nagytata ott hagyta abba, ahol Leó aludni megy. És azt mondta, hogy mi is tegyük el magunkat holnapra. Onnan folytasd, nagymama.
Leültek egymás mellé az ágy szélére s nagymama az ő megszokott mesélő hangján olvasni kezdte a Leó-verseket. Egy földink írta őket, Fülöp Gábor, aki áttelepült ugyan, mégis földink maradt s egy itthonülő illusztrálta, Léphaft Pál, aki ha átugrik néha a határon, odaát is otthon van, hiszen mindannyian kárpát-medenceiek vagyunk.
Azt ugyan a vershallgató csöppség nem tudja még, mi fán terem a Kárpát-medence, mert neki ezidőszerint csak egy gumimedencéje van, ami szintén lukas, ennek ellenére nem ereszti át a vizet.
A gyermekverseket viszont felitta, magába szívta. Egy pisszenés nélkül végighallgatta. Nyitott fülekkel, tágra nyílt szemekkel, miközben a szemei ragyogtak, mintha ő maga lett volna Leó, az oroszlán.
Legutóbb ezeken a lapokon arról nyavalyogtam, hogy nem kell már a könyv a kutyának se. Gabi, a te könyvedet a legkisebb unokám két szuszra ,,elolvasta'. Talán akkor is a kezébe veszi, ha megbirkózik a betűkkel. Annak ellenére tehát, hogy mind több lék támad a lélekvesztőnkön, eveznünk kell, míg erőnkből futja.