Hosszú-hosszú ideje főtémaként szerepel a britek Európai Unióból való távozása, mégis mindenkit váratlanul ért. Tipikus példája ez az angolosan távozásnak, vagy más szavakkal a francia meglépésnek. Az angol—francia háborúk idejéről származó szófordulatot előszeretettel alkalmazták egymásra a kutya-macska barátságban levő népek.
A kifejezés egyébként a háborúk során összegyűjtött hadifoglyok helyzetére utalt, pontosabban arra, hogy az angol, illetve francia foglyok időnként, érthető módon, bejelentés nélkül távoztak egymás fogolytáboraiból. Valójában most sem történt másként: a briteknek túl erőteljes volt az európai uniós szorítás, nem kértek az egykori ősellenségek „szeretetteli” öleléséből.
„Anglia elvárja, hogy mindenki megtegye kötelességét” — tűzte zászlajára egykor jelszavát Nelson admirális. Trafalgarnál rengeteg veszteség érte az angolokat, ám egyetlen hajójuk sem veszett el, és a győzelem több mint száz évre megalapozta a brit tengeri fölényt. Részben most is ez történik, London számol a távozás hátrányaival, de úgy ítéli meg, hogy hosszú távon sokkal több lesz az elkülönülés haszna.
Akinek jó a történelmi emlékezőkészsége, az tudhatja, hogy Trafalgar után a waterlooi csata következett. Ezen éppen a spanyolok hiányoztak, de helyettük ott voltak a hollandok és természetesen a britek, poroszok, franciák... Szóval kis túlzással az Európai Unió egykor. Ráadásul hol voltak akkor még a világháborúk?
A ’900-as évek is az ellentétekről szóltak, és vélhetően a XXI. század is. A hadihajók helyett most kereskedelmi flották csapnak össze, a világháború helyszínei pedig a globalizált mamutvállalatok csomópontjai. Ki Amerika ellen, ki Amerika mellett, de ugyanúgy a karvalytőke zászlaja alatt. Ki a nehézsúlyú globális játékossal, az Egyesült Államokkal, ki pedig az egyre inkább pehelysúlyú Európai Egyesült Államokkal játszik egy csapatban.