A Népszínház (Egy)mással című előadásának 50. repríze — Az előadás, amely emlékeket ébreszt, amely segít a döntésben annak, aki elbizonytalanodott a kapcsolatában, vagy amely éppen megmenti a viszonyt, hiszen arra világít rá, hogy túlléphetünk a nehézségeken, a megszokáson, félretehetjük a büszkeségünket, és ha kell, elfeledhetjük a sérelmeket, hogy ne hagyjuk veszni a kapcsolatot.
Egy biztos, a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának (Egy)mással című előadása mindenkit megérint. A kétszereplős, romantikus, bensőséges, vicces és elgondolkodtató duett sikere négy éve töretlen. Bernard Slade darabját Brestyánszki Boros Rozália dramaturg frissítette fel, Kalmár Zsuzsát és Ralbovszki Csabát ugyanis magával ragadta a történet. Rendező nélkül kezdtek dolgozni, Mezei Zoltán csak a próbafolyamat végén csatlakozott. Amy és Michael egykor boldog pár volt, házasságuk azonban menthetetlenné vált, de végleg elszakadni mégsem tudnak egymástól. Amy megformálójával, Kalmár Zsuzsával beszélgettünk.
— Hadd kezdjem azzal, hogy tényleg nagyon büszke vagyok a társulatunkra. Emberileg és művészileg is. Erős, hűséges és reményteli csapat, akkor is, ha a feje fölött zúg a vihar. Az efféle kezdeményezéseimmel mindig bátran állhattam elé, és mindig kedvvel, kreativitással segített késszé fésülni az ötletet. Így volt ez az (Egy)mással című darabbal is, amely különösen kedves a lelkemnek, mert a nézők nagyon szeretik. Amikor Rozinak felvetettem az ötletet, azt mondtam, hogy van ez a darab (B. Slade: Válás Kaliforniában), de valahogy még nem elég, egy kicsit viccelődős, sekélyes is talán. Tudnánk-e ebből olyan anyagot gyúrni, amely a miénk, amely mélyebb, és megmutatja a válás árnyoldalát, az embernek a társával és az önmagával való küzdelmét még évekkel a szakítás után is. Hát ez lett belőle. Ebben az esetben a rendező előbb csatlakozott a munkához, mint, mondjuk, az Adieu Bandi esetében, de ez kellett is, mert egy idő után a színésznek szüksége van rá, hogy a rendező egyengesse az útját. Mondhatom, az érdemi munka akkor kezdődött, megtaláltuk az utat, a formát, a mélységeket.
• Miben más az előadás az ötvenedik ismétlésen túl?
— Minden előadás fejlődik és formálódik. Négy éve játsszuk különféle színpadokon, különféle nézőknek. A négy év alatt mi is változtunk, sok minden történt velünk. Különböző szerepeket játszottunk el, szerencsére csodálatos és a szakma csúcsán álló rendezőkkel dolgozhattunk. Ez mind hozzátesz valami minőségi változást a színész munkájához. Az (Egy)mással belénk ivódott, az életünk része, már olyan, mintha nem is játszanánk.
• Az előadás mindenkire hatással van, arra is, aki éppen szakításon, váláson van túl, és arra is, aki kiegyensúlyozott kapcsolatban él, mert elgondolkodik, hogy mi lesz évek, évtizedek múlva. Mit mondanak a nézők, mit kapnak a romantikus duettől?
— A nézők nagy része többször is eljön, ennél nagyobb bókot színész nem kaphat. Azt mondják, hogy saját lelkiállapotuktól függően más és más jelenet vagy mondat fogja meg őket egy-egy előadáson, ezért van bennük igény arra, hogy többször is megnézzék. Azt gondolom, a párkapcsolat mindegyikünk életének nagyon fontos része. Egy ilyen előadás segíthet a magunk történetét is egy kicsit más szemszögből látni, talán néhány görcsöt feloldani, néhány dolgot kimondani, vagy éppen csendben maradni. Elgondolkodni. Mindezt együtt a nézőtéren és a színpadon közösségi élményként a felismeréssel, hogy életünk legsötétebbnek vélt óráiban sem vagyunk egyedül egy adott gonddal, hanem sokan küzdenek hasonló démonokkal. Én életem végéig szívesen játszanám. Kíváncsi vagyok, hogy a hetvenéves Amy miket gondolna, és hogyan élné meg ezt a történetet.
• Vannak hasonló ötletek a tarsolyban?
— Ötleteim mindig vannak. A körülmények döntik el, mi lesz belőlük. Így volt ez az Adieu Bandival, az (Egy)mással című előadással, a kArccal. Eddig ez volt. Az, hogy a jövőben mi lesz, már nem tőlünk függ. Van, hogy az ember tehetetlen a körülményeivel szemben. Az alkotó munkában a tehetetlenség ritkán szül jó ötleteket.