Amit nem lehet megbocsátani
Perisity Irma
2021.10.08.
LXXVI. évf. 39. szám
Amit nem lehet megbocsátani

Kevés ember van, aki önszántából bevallja, hogy valaki ellen súlyosan vétett. Talán még kevesebb, aki azt is elismeri, hogy a bűnét nem lehet megbocsátani. Nándor az egyikőjük, és azt állítja, az idő múlásával a lelkiismeret-furdalása egyre mélyebb. Talán ez a beszélgetés majd segít — mondja nagyon halkan.

— Tudom, a gondomnak nem ez a beszélgetés az igazi megoldása, de még mindig úgy érzem, nincs elég bátorságom ahhoz, hogy a tetteimért vállaljam a felelősséget — mondja, miközben kitartóan néz egy pontot a szőnyegen. — Ha azt mondaná, kérjek bocsánatot, azonnal rávágnám, hogy az nem megoldás, már mintegy tíz év telt el anélkül, hogy felvállaltam volna a tettem. Tudja, most mosakodhatnék azzal, hogy a mi erkölcsi normáink szerint a férfinak azt is szabad, amit a nőnek tilos, de ettől még nem változna meg a közérzetem. Mert időközben rájöttem, hogy egy felelőtlen, lelketlen ember vagyok, aki nem tudott parancsolni az ösztöneinek, de a következményekért nem vállaltam felelősséget. Az egészben az a legszomorúbb, hogy több a hozzám hasonló jellemű férfi, mint a rendes.

Egy átlagos család egyetlen fia vagyok, hamarosan betöltöm az ötvenedik évemet, tehát már biztosan benőtt a fejem lágya. Fiatal koromban elég kicsapongó voltam, pontosabban éltem azzal a lehetőséggel, amelyet a szüleim nyújtottak az egy szem fiuknak. Egy kicsit talán többet ittam a kelleténél, talán több lánynak udvaroltam, mint amennyinek ildomos lett volna, de többet is dolgoztam bárkinél a faluban, mert az apám úgy tanított, hogy ha többet akarunk az élettől, akkor többet is kell tennünk az átlagnál. Ahogy leszolgáltam a katonaságot, néhány hét múlva megházasodtam. Elvettem egy falubeli lányt, akinek a katonaság előtt nem is nagyon udvaroltam. Úgy mértem fel, hogy jól kijövünk majd egymással. Az igazat megvallva a szüleim rábeszélése is nagy súllyal esett latba. Ők úgy gondolták ugyanis, ha megnősülök, nyugodtabb életet élek, és a munkám eredményének is több haszna lesz, gyorsabban sikerül az önálló élet kiépítése. A nősülés után valóban egy kicsit lenyugodtam. Gyereket szerettem volna, de a feleségem nem esett teherbe. Elmúlt öt év, mire elhatároztuk, orvoshoz fordulunk. Egyébként ezt a feleségem nem akarta, szerinte a meddő asszonynak nincs tekintélye a környezetében. Csaknem ötéves kezelés után maradt terhes, és megszülte az első lányunkat, majd két év múlva a másodikat. De a viszonyunkat a gyerekek sem tették meghittebbé, és bennem mocorogni kezdett az ördög. Nem voltam már fiatal, de úgy éreztem, jogom van egy kis boldogságra, élvezetre. Mert mindez a feleségemnek egyáltalán nem hiányzott. De a kislányok sem töltötték ki az életét. Állandóan zsörtölődött valamiért, mindig harcban állt a teremtővel, a világgal. Elegem volt a siránkozásból.

Vele véletlenül találkoztam. A belügyön álltunk sorban az útleveles tolóablak előtt, és én elébe álltam, mire ő elég erélyesen tiltakozott. Így kezdődött, és egy csaknem húsz évig tartó, titkolt szerelem lett belőle, melyből mindketten csak bánatot, bonyodalmakat nyertünk. Ő egy ismert egyetemi tanár lánya volt, maga is egyetemi végzettséggel. Nyugodt természetű, rendkívül szeretnivaló teremtés, aki mindennek örülni tudott. És senkitől sem várt semmit. Mindig azt mondta, akkor csalódunk az emberekben, ha valamit várunk tőlük. Ha nincs elvárásunk, csalódni sem fogunk. Ő a szüleivel élt, de az anyja unszolására lakást vettek neki a városban, hogy ne kelljen naponta utaznia a munkahelyére. Ez a lehetőség szinte eszményi megoldás volt a találkáink lebonyolítására. Idővel már úgy mentem fel a lakásba, mintha hazajárnék. Természetes volt, hogy ha ő nem volt otthon, rendet tettem, néha még főztem is. És akkor állapotos lett. Hallani sem akart arról, hogy megszakítsa a terhességet. Határozottan mondta, hogy semmit sem vár tőlem, de a gyereket megtartja. Én megígértem, hogy elválok a feleségemtől, és megesküszünk, mielőtt szül. De nem így lett. Amikor megszületett a fiam, úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van. Néhány hét múlva azonban már tudtuk, hogy súlyos mentális rendellenességgel született. Én, a hitvány férfi, nem tudtam ezt elfogadni. Halogattam a válást, mindig találva valami okot. A lány szülei is elfogadták a helyzetet, még az unokának is örültek abban a reményben, hogy majd rendezem a viszonyunkat. De erre nem volt erőm. A feleségem is mástól tudta meg, hogy van egy fiam is. Elment a lányhoz, és megfenyegette. Ez annyira megviselte őt, hogy ideg-összeroppanást szenvedett. Hároméves volt a fiunk, amikor a lány egy éjjel gyógyszereket vett be, és meghalt. A fiamat a szülei ápolták. Megüzenték, hogy látogathatom is, ha akarom, de nekem nem volt ábrázatom elmenni hozzájuk. Ötéves volt, amikor meghalt. Még a temetésére sem mertem elmenni. Tudom, hogy ezt nem lehet megbocsátani. Élnem kell ezzel a lelkiismeret-furdalással, ezzel a szégyennel.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..