Amikor elcsendesedtek a fegyverek, a gyerekek fociztak tovább...

Amikor elcsendesedtek a fegyverek, a gyerekek fociztak tovább...

Pachmann Pétert műsorvezetőként, újságíróként szinte minden tévénéző ismeri.

Íróként kevesebben, pedig tíz évvel ezelőtt jelent meg első regénye, a Pilátust játszani, melyet tavaly a Misu háborúja követett. Mindkét könyv cselekménye a délszláv háborúhoz kötődik. Régóta tervben volt már egy interjú Péterrel, aki — miután megkerestem — mindjárt arra kért: tegeződjünk.

 

* A Misu háborúja olyan könyv, amelynek a témája bennünk itt, a Délvidéken élőkben igen fájó emlékeket idéz fel. A regény egy kisfiúnak a betegsége elleni élet-halál harcáról szól egy szörnyű időszakban, a délszláv háborúban. Annak idején kívülállóként szemlélted mindezt?

— Szerencsére kívülállóként, mert akkoriban Budapesten éltem, és egyébként is tősgyökeres budapesti vagyok. A Magyar Televízió szerkesztőségének fiatal riportereként kerültem kapcsolatba a háborúval, és nem is a frontvonallal, hanem az úgynevezett fehér galléros, azaz a külügyminiszteri vagy politikusi delegációkkal, melyek rendszeresen utaztak a térségbe. Megpróbáltak valamiféle békemegállapodást kicsikarni a felek között. Így tehát nem voltam a szó szoros értelmében részese a háborúnak, és nyilvánvalóan nem tudok osztozni abban a fájdalomban, amelyet azok szenvedtek el, akik bármilyen formában ebben részt kellett hogy vegyenek. Főleg azok, akik még valamilyen veszteséget is elszenvedtek családon belül. Azt tudom, hogy a mi tágabb rokonságunkban is van egy apuka, aki a Vajdaságban nőtt fel, és mesélt a szörnyűségekről, hogy az ott élő magyar embereket hogyan próbálták megalázni, és hogyan próbálták őket a frontvonalra vinni, ott is az első sorba.

* Miért éppen ebbe az időszakba helyezted a regényed cselekményét?

— Több nagyon erős benyomásom volt, mert amikor haditudósítóként az ember belecsöppen egy ilyen szituációba, akkor először is értetlenül áll az egész előtt: ha belegondolunk, Budapesttől alig egyórányi útra, kevesebb mint néhány száz kilométerre teljesen más szabályok voltak érvényben, mint amilyeneket én itt, Budapesten megszoktam. Ez nagyon belém égett, huszonegy-huszonkét éves voltam, és az akkori magyar külügyminiszterrel többször is jártam — katonai repülőgéppel — Szarajevóban és Horvátországnak azokon a területein, amelyek akkor éppen megszállás alatt álltak, tehát sok mindent láttam, ami erősen bennem maradt. Például amikor végigvittek bennünket egy frontvonalon, ahol nagyjából fél-egy órával korábban még lövések dördültek, aztán amikor kitisztult a terep, akkor a gyerekek előrajzottak a búvóhelyeikről, és ott, a falu főutcáján elkezdték folytatni a focit vagy az ugróiskolát. Csak éppen már szétlőtt sertések, kutyák között, de nem foglalkoztak ezzel, hanem játszottak tovább, a túlélési ösztön nagyon erős volt bennük. Én ezt akkor ott láttam, és nagyon erősen belém égett. És mivel volt egy történetem, mely önmagában is nagyon érdekes és izgalmas, hogy egy édesanya vajon meddig képes elmenni azért, hogy megmentse a súlyos beteg fiát a haláltól, ezért azt gondoltam, hogy a harcot, melyet az anyuka vív, bele lehetne helyezni egy olyan harcba, amely körülveszi őket. Így kapcsoltam össze a kettőt.

* Érdekes a koncepció és a történet. Mennyi ideje érlelődött a gondolat, hogy ezt papírra kellene vetni?

— Volt nekem egy első regényem, az a címe, hogy Pilátust játszani, és ez lényegében ugyanerről a korszakról szól, csak más megvilágításban. Abban az időben (közigazgatásilag) Magyarországról nagyon sok zsoldos átkeveredett a horvát és a szerb szabadcsapatokhoz is — tehát nem csak a csetnikekhez. Ott harcoltak — pénzért — úgy, hogy az ottani főparancsnok megmondta nekik, hogy most erre vagy arra kell lőni. Tehát voltak magyarországi zsoldosok, akik aztán visszatértek a háborúból, és azokat az élményeket, amelyek őket érték pszichésen, sosem tudták feldolgozni. Erről szólt az első regényem. Teljesen más cselekménnyel, de ugyanolyan abszurd helyzetbe ágyazva. A lényeg viszont ott is az volt, hogy a zsoldos a délszláv háborúból tért haza, és nem tudott beilleszkedni a környezetébe, mert azok a hatások, amelyek ott érték őt, egész hátralevő életében elkísérték. Mivel nagyon sokat láttam és tapasztaltam, a külföldi tudósítói útjaim során a legmélyebben itt ástam bele magam a történelembe. Úgy véltem, hogy a második regény hátterének is jó lehet ez a környezet, mert csak felerősíti azt a vívódást, amelyet az anya és a kisfia megélnek. Úgy gondoltam, ezt a kettőt össze lehet kapcsolni, mert egy „belső” meg egy „külső” háború összetetten egy nagyon erős regényfolyamot tud elindítani. Tíz éve jelent meg az első regényem, tíz éve érlelődik bennem ez a történet, és mondhatom, hogy tíz éve nem aludtam nyugodtan, mert minden este úgy feküdtem le, hogy ezzel a történettel kezdeni kellene valamit. Ez aztán a Misuban meg is jelenítődött. Amikor aztán végül nekiültem megírni, lényegében két hónap alatt befejeztem.

* Azt már tudod, hogy a következő tíz évben mi okoz majd álmatlan éjszakákat? Van már újabb történet a fejedben?

— Igen, van, de az most nem a délszláv háborúba kalauzolja el a regény keretében az olvasót, hanem a II. világháborúba, illetve annak is az egyik legszörnyűbb poklába, a náci haláltáborok helyszínére. Egy „teljesen átlagos” emberi történetet fogok beleágyazni ott is a háborús helyzetbe. Ezen dolgozom, ilyenfajta kutatómunkát végzek most. A délszláv háborúval kapcsolatban viszonylag hiteles tudtam lenni, mert sokat jártam arra még a daytoni békemegállapodás előtt is, viszont az auscwitzi haláltáborokban nem is járhattam, azokat az időket meg sem élhettem, hiszen akkor még meg sem születtem. Érlelődik tehát a következő történet, de nagyon remélem, hogy nem kell vele tíz évet várni, sőt, bízom benne, hogy viszonylag hamar elkészül, mert a Misuról nagyon jó visszajelzéseket kaptam, úgyhogy megjött a kedvem ahhoz, hogy újra írjak. Mert ahhoz azért kedv is kell, inspiráció, nem elég csak a jó téma.

* Íróként elismernek? Mit tapasztaltál, e téren hátrány vagy előny számodra a napi tévés szereplés?

— Szerintem sokat elmond, hogy a Misu háborúja című regény kapcsán össze tudtam hozni — képletesen „egy asztalhoz” ültetni — Magyarország jelenlegi és akkori külügyminiszterét, akivel ’94-től ’98-ig — tehát nagyjából a daytoni megállapodás előtt, de még a háború idején — sokat utazgattam arra vidékre. Ráadásul a két külügyminiszter ellentétes pártokban politizál, azaz teljesen eltér a gondolkodásmódjuk. Azzal tehát, hogy az akkori külügyminiszter eljött a könyvbemutatómra, és megtisztelt azzal, hogy elmondott néhány történetet, és nagyon tetszett is neki a regény, a jelenlegi külügyminiszter pedig egy szép üzenetet küldött, mert neki is tetszett, azt gondolom, válaszoltam is a kérdésedre, hogy elismert író vagyok-e, vagy sem. Hogy a média ezen mennyire erősít (vagy nem), azt nem tudom. Nyilvánvalóan az ember azt gondolná, hogy ha egy pasi mindennap szerepel a tévében, az egy jó reklám, és semmit sem kell tennie ahhoz, hogy a könyvét megvegyék. Ez viszont más, ez nem egy szakács- vagy bulvárkönyv, ez egy fiktív regény, szépirodalmi munka, és nagyon komoly, hiszen nemcsak a háborús részt kutattam nagyon sokáig az írás előtt, hanem a történetben szereplő nőnek a belső vívódásait, a depresszív hangulatát is, pszichiáterek segítségével. Tanulmányokat olvastam, szakemberek segítségével írtam meg, hogy hiteles legyen. Azt gondolom, hogy ezt a munkát nem kell a tévés szerepléshez kötni, és igazából nem is tudom megmondani, hogy számomra ez előny vagy hátrány-e.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Interjúnk rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Amikor elcsendesedtek a fegyverek, a gyerekek fociztak tovább...
Heti Interjúnk
Amikor elcsendesedtek a fegyverek, a gyerekek fociztak tovább...
Heti Interjúnk
Facebook

Támogatóink