— Mindketten eljöttünk a beszélgetésre, úgy gondoltuk, így lesz igazán súlya a történetünknek — mondja az asszony, és a férje nemcsak bólint, hanem hangosan is igazat ad a feleségének. — Olyan családból származunk, ahol a születésünk idején a legtöbb fiatal nem járt templomba, sem hittanra, meg sem lettünk keresztelve. De akkoriban ez nem volt meghökkentő. Így nőttünk fel, mind a ketten munkáscsalád gyermekeként. A férjemnek nem volt testvére, az anyja korán, tragikus körülmények között meghalt, ő pedig az apjával élt egészen annak haláláig. Nekem két húgom van, őket a szüleink már másként nevelték, a rendszerváltással ugyanis a legtöbb családba visszatért a vallás is, és mindaz, amit az előír. Én maradtam a család „pogánya”, így élcelődött velem az apám, ha bosszantani akart.

A férjemet gyermekkoromtól ismertem, mindössze két évvel idősebb nálam. Együtt jártunk a közeli kisváros nyolcosztályos iskolájába, csak akkor még nem nagyon vett észre engem. Én már kislány koromban szemet vetettem rá, de amikor nagykorú lettem, ő megnősült, elvett egy jómódú lányt, aki még az udvarlásuk idején teherbe esett. Sosem kérdeztem, de azt hiszem, a házasságot elsősorban ezért kötötték.

Csalódott voltam, de az élet ment tovább. Csupán az volt a gond, hogy nekem egyetlen legény sem volt szemrevaló. A családom tudott a viszonzatlan szerelmemről, de nem piszkáltak. A férjem végül elvált, amikor a fia hároméves volt. Ez elég zűrösen alakult, az asszonynak rengeteg követelése volt. Hosszú huzavona után kimondták a válást — több mint két évig tartott a per —, és mi csak akkor melegedtünk össze. Sem a válás, sem a mi kapcsolatunk nem hatott ki a volt házastársak viszonyára, állandóan gond volt a látogatási idővel, a volt feleség mindig nagyobb tartásdíjat követelt, így múlt el csaknem négy év. A férjem nagyon szomorú volt, mert időközben megesküdtünk, de nem estem teherbe. Ő valósággal imádta a gyerekeket, beteges ragaszkodással harcolt azért, hogy a fiával normális legyen a kapcsolata, de hiába. Mi sorra jártuk a szakembereket, tíz véleményből hét szerint teherbe eshetek, három szerint sosem leszek anya, mondták. Magam is szeretem a gyerekeket, a férjem vágyakozása pedig engem is annyira elszomorított, hogy mindenáron teherbe akartam esni. Higgye el, nincs olyan gyógyszer, amelyet nem próbáltam ki, nincs olyan fürdőhely, kuruzsló a környéken, ahol/akinél nem voltam, mert állítólag gyógyítja a meddőséget. Egy rettentően szomorú napon, végső kétségbeesésemben elmentem a papunkhoz, aki ismerte a családunkat. Őszintén elmondtam neki, nem tudom, mit tegyek, hogy engem is „felismerjen” a jóisten, és segítsen rajtam. Egy hosszú beszélgetés után azzal a meggyőződéssel mentem haza, hogy majd én kezembe veszem a sorsomat. Az anyaság utáni vágy mellé mély, tiszta remény párosult, és megtanultam szívből, őszintén imádkozni. Nem akarok semmit reklámozni, de a következő négy év alatt szültem egy fiút és egy lányt!

A viszony a férjemmel teljesen megváltozott, a családban mindenki megtanult nevetni, beszélgetni, örülni egymásnak. És ahogy az idő múlt, a párom fiával is rendbe jöttek a dolgok. Nőttek a gyerekeink, befejezték az iskolát, munkába álltak. Mindketten megtalálták a párjukat, és meg is házasodtak. A férjemmel mindketten nagyon büszkék vagyunk a családunkra. Csak dicsérni tudom a menyemet és a vejemet is, csupán az a gond, hogy a lányom már harmadik éve nem marad terhes. Sorra járták a környék szakembereit, de senki sem mond nekik semmi biztatót. Csak a méhen kívüli megtermékenyítésben reménykednek, de én az újévi közös, ünnepi ebéd után kijelentettem, hogy nekem nemcsak tanácsom van, de példával is élhetek. Ekkor mondtam el először a családnak, hogy nekem az ima segített, hiszen akkor még nem volt mesterséges megtermékenyítés. Elfelejtettem mondani, hogy az én gyerekeimet — elsősorban hálaadásból — meg is kereszteltük templomban. Ezt is hangsúlyoztam a beszélgetés alkalmával. Mondhatom, hogy a vejem előbb barátkozott meg a gondolattal, mint a lányom. Őszintén elmondtam, hogy én mélyen hiszek abban, hogy rajtam az imádság segített. Pontosabban az imádsággal megismert hit ereje segített. Talán naivan hangzik mindez, de azt hiszem, ha a remény őszinte az ember szívében, akkor nemcsak a csoda, de az imádság is segíthet. Hiszen a hitet, a reményt imával erősítjük a szívünkben. Akkor miért ne várhatnánk tőle csodát?

Illusztráció (Pixabay.com)