* Közismert, hogy Kupuszina olyan település, amely sajátos hagyományvilágával és kulturális örökségével szinte szigetként van jelen vidékünkön. Bevezetésként hogyan jellemezné azokat a viszonyokat és életkörülményeket, amelyek a múlt század elején meghatározták a falu mindennapjait?

— Kupuszina lakossága a XIX. század végére már jócskán megnövekedett. Sok gyerek volt a családokban. A falu határa előbb-utóbb kicsinek bizonyult ahhoz, hogy ilyen sok embert eltartson, viszont a közvetlen közelben nemigen volt lehetőség terjeszkedésre és földvásárlásra: nyugatról a dunai árterület, délről a tehetős, apatini svábok földbirtokai, északról a monostorszegi földek, keletről pedig a zombori nagybirtokok szabtak gátat.

* Ez a helyzet idézte elő végül a migrációt?

— Igen, valójában rákényszerültek arra, hogy elköltözzenek a megélhetés reményében. A helyiek jellemzően konyhakertészettel foglalkoztak, így olyan területek után néztek, ahol ezek a növények sikeresen termeszthetők. A falu határában legfőképp egykori árterek, vizenyős talajok voltak, ez felelt meg legjobban a zöldségek termesztésére — ilyen földeket kerestek a kitelepülők is.

* Mely területekre vándoroltak el a kupuszinaiak?

— Két fő irányt említenék. Az egyik az ún. Tuladuna, a másik Bácska. Az előbbi elnevezés a Duna túloldalára, azaz a mai horvátországi Baranya területére vonatkozik, azon belül is a Kopácsi-rétet övező mocsaras vidékre, illetve a Drávaszög más falvaira. Például ma is létezik a magyar—horvát határon egy Tótokföldje nevű kis falu — ezt is 200 kupuszinai ember népesítette be annak idején. Ezeket az elszármazottakat tuladunainak nevezték. Ahol éppen találtak lecsapolt területeket, erdőirtásokat, ott vetették meg a lábukat, és kezdtek növénytermesztésbe. Ugyanezt tették a Bácskában új otthont kereső családok is: legfőképp a Duna mentén húzódó ingoványos, nedves földeken, irtásokon telepedtek meg. A helyiek foga nemigen fájt ezekre a földekre, mivel ártéri jellegükből adódóan nehezen voltak művelhetőek, és sok munkát vett volna igénybe a megtisztításuk, feltörésük.

* Ami Bácskát, a Duna bal partját illeti, hol telepedtek le a bácskertesiek?

— Induljunk északról: A Mohácsi-sziget és közvetlen környezete egy ilyen terület volt. Karapancsa, Hercegszántó, Homorúd és Dávod határa, illetve a Budzsak nevű határrész. Délebbre az egyik legjelentősebb közösség Kengyiában és a Bezdáni-szigetben alakult ki. Kengyiába igen sokan mentek, jóformán egy kisebb falu keletkezett ott. Itt különösen jó földek voltak, melyeket könnyen meg tudtak művelni, és kényelmesen elélhettek. Terményeiket elsősorban a kiskőszegi piacon értékesítették, komppal vitték át a Dunán a portékáikat. Egyebek között itt volt a halban igen gazdag Banga-holtág is, ez is sokat segített a lakosságnak.

* Ha jól tudom, Kupuszinától délre is alkottak kisebb közösségeket. Ezekről tudna mesélni?

— Igen, szinte egész Bácsig voltak kisebb-nagyobb kitelepülések a Duna mentén. Apatin mellett volt egy elég nagy terület, egy néhai ártér, az ún. Kandlia. A németek körében Kandlee volt a neve, és itt egészen a II. világháborúig jelentős kupuszinai közösség élt. Hasonló terület volt a Vajszka határában elhelyezkedő Zsiva, az itteni telepesek csónakkal vitték terményeiket Vukovár és Eszék piacaira. A Bogyáni-rét egyik része, a Barkás is otthont adott néhány bácskertesi családnak, onnan legfőképp Palánkára jártak vásárokra. Még a mai nap is van olyan család, amelynek Barkási a ragadványneve, ők onnan költöztek haza. Emellett a Szontai-réten is éltek néhányan, ez annak idején a zombori nemes, Fernbach Bálint birtoka volt, gyönyörű vadászkastéllyal.

* Mit tudna elmondani az elszármazottak életkörülményeiről?

— Egytől egyig szegényebb emberek voltak, olyanok, akik nem örököltek földet, de vásárolni sem tudtak. Nem éheztek, hiszen megtermeltek maguknak mindent, és inkább azért rakták élére a garast, hogy egyszer saját birtokot vásárolhassanak a saját falujukban. Kupuszinán nemigen lehetett földhöz jutni ez idő tájt, mert a nagy családokat el kellett tartani, mindenki ragaszkodott a saját vagyonához — ennek eredménye lett később az „egykézés” is, gyakran csak egy gyerek született a családokban. Azok, akik kirajzottak, mindig arra törekedtek, hogy összespóroljanak egy akkora összeget, amelyből saját földeket vagy akár falusi házat vásárolhattak később — lehetőleg itt, Kupuszinán. A többi közösségtől elszigetelten éltek, igaz, nem is volt sok alkalmuk az érintkezésre, hiszen a telepesek rendszerint a falvak határvidékein laktak, ritkán érintkeztek a falusi lakossággal.

* A falutól távol élők mennyire tartották meg saját identitásukat, népszokásaikat?

— Nagyon nagy mértékben. Ők mindig is visszavágytak, haza szerettek volna költözni, amint lehetőség nyílik rá. A tudatuk mindig kupuszinai maradt. Jellemzően búcsúra mindenki hazajött a faluba, ez az ünnep júliusban van, és ilyenkor az útviszonyok lehetővé tették az utazást. A karácsony és a húsvét már problémás volt, olyankor gyakran nagy hó volt, vagy sár, ami helyhez kötötte a családokat. Az eseteknek csak kis részében telepedtek meg végleg az új területeken az elvándoroltak, ez általában akkor történt meg, amikor a fiatalok a másik faluból választottak párt. Ebben az esetben gyakran már nem tértek vissza. De összességében mindig arra törekedtek, hogy a szülőfaluból válasszanak párt — a legények túlnyomórészt hazajártak nősülni Kupuszinára.

* Manapság vannak még ilyen kitelepült közösségek?

— A kirajzottak legnagyobb része előbb vagy utóbb hazatért. Az 1965-beli árvíz például elvitte az ártereken élő családok házát, így sokan akkor költöztek vissza. Nagyobb közösség nincs már a falutól távol. Egy-egy család persze akad mindenhol, a rokonok tudnak is egymásról, de a kapcsolatokat már nem igazán ápolják. Az idősek halálával a kapcsolatok elhalványultak, már csak laza szálak tartják össze ezeket a rokonságokat.