Az elmúlt évtizedekben Európa sok olyan döntést hozott, amely irányvesztéshez vezetett. A politikai korrektség túlzásai és a demokratikus hatalomból kizárt „szélsőségesek” tovább növelték a bizonytalanságot. Közben önkényesen alakították át a nyelv bizonyos kifejezéseit és szerkezeteit, mígnem eljutottak az abszurdig: azért folytatnak háborús retorikát, hogy „igazságos béke” legyen. Mindezt egy olyan konfliktus kapcsán, amelyhez eredendően nincs közvetlen közük.
Lehet-e arról beszélni, ami nincs?
Ma Európában lényegében nincs hagyományos értelemben vett baloldal. A szélsőségesnek minősített pártok képviselik leginkább az alacsonyabb életszínvonalú rétegek érdekeit, ami korábban nem így volt. Nagy-Britanniában például családi hagyományként öröklődött, hogy a bányászok leszármazottjai a Munkáspártra szavazzanak. Amíg Kelet-Európában a kommunizmus építésével próbálkoztak, addig Nyugaton jelentős szocialista és szociáldemokrata pártok működtek (François Mitterrand, Willy Brandt, Helmut Schmidt, Gerhard Schröder). A skandináv országokban szociáldemokrata államok jöttek létre, és a hagyományosan liberális államokban — a Benelux államokban és Nagy-Britanniában — is működtek baloldali pártok, ahogy Dél-Európában is.
A baloldal kezdetben a harmadik rendet képviselte az 1789-es francia forradalomban, vagyis azokat, akik sem nemesek, sem egyházi személyek nem voltak. A harmadik renden belül is megjelentek az ellentétek, a girondisták a kistőkéseket és a polgárságot, míg a jakobinusok a szegényebb néprétegeket képviselték. A következő évszázadokban a baloldal általában a szegényebb lakosságot képviselte, ma a bérből élőket és a munkásokat. A jobboldal a vállalkozók és a középosztály érdekeit jelenítette meg, míg a liberálisok a szabadságot és az állam korlátozását hangsúlyozták, ami végül a nagytőke képviseletéhez vezetett. Ez a politikai felosztás sokáig működött, ma azonban már nem érvényes ugyanilyen formában.
Tony Blair és a baloldali politizálás felszívódása
Tony Blair az 1990-es évek közepén próbálta ötvözni a baloldali és liberális érdekeket, vagyis a liberális gazdasági elvekkel kívánta megvalósítani a baloldal céljait. Kísérlete azonban nem járt sikerrel, mert ekkorra a piac alakítói már több irányból is megjelentek a politikában, így a harmadik út végül a liberális elvek előtérbe kerüléséhez vezetett. Ezt később a mérsékelt jobboldal is elfogadta, ezért ma már nehéz egyértelműen jobb- és baloldalról beszélni. A fogalmak inkább hagyományból maradtak meg. Így a baloldal mára lényegében kiürült fogalommá vált.
A társadalmak szerkezete sokat változott, alapjában mégis hasonló maradt, ma is vannak szegényebb rétegek, vállalkozók és nagyipari szereplők. A baloldal azonban már nem elsősorban a szegényebb néprétegeket képviseli, ezt a szerepet több esetben a konzervatív, néppárti formációk vették át. Így az európai politikai képviselet egyre inkább az amerikai modellhez hasonlít, ahol elvben mindenki mindenkit képvisel, a kérdés csupán az, milyen módon.
Az amerikai demokraták inkább ideológiavezéreltek, a szabadság kiterjesztését szinte vallásos buzgalommal képviselik, hajlamosak adót emelni, és bizonyos népjóléti célokat — például jobb közoktatást és egészségügyet — támogatnak. Bernie Sanders, aki a hagyományos baloldalhoz állt közel, mégis a párt peremére szorult. A konzervatívok ezzel szemben összetett módon próbálják összehangolni a munkások és a nagyvállalatok érdekeit, ami napjaink egyik kulcskérdése. A gazdasági változásokat úgy kellene kezelni, hogy a technológiai fejlődés — például a mesterséges intelligencia — ne leépítésekhez, hanem képzéshez és átképzéshez vezessen, megőrizve az emberek életszínvonalát. Kérdés, melyik amerikai oldal képes szavatolni a tudomány eredményeinek beépítését az oktatásba, a felsőoktatás elérhetőségét, a méltó nyugdíjakat, az egészségügy finanszírozását és egy hatékony bürokráciát. A kísértés ugyanis mindig nagy arra, hogy a működésre fordítható források inkább magánvagyonokat gyarapítsanak.
Az amerikai demokraták és az európai elit elaltatása
A rendszerváltozások óta az USA-ban hosszabb időszakokon át a demokraták kormányoztak, és Obama, illetve Bill Clinton elnöksége meghatározó korszaknak számít. Clinton az amerikai demokráciamodellt igyekezett minél szélesebb körben terjeszteni, míg Obama egy olyan világrendet képzelt el, amelyben a nemzetközi folyamatok meghatározott szabályok szerint mennek végbe. Az európai államok és az EU több alkalommal tettek kísérletet egy közös, európai hadsereg létrehozására, ám az USA ezt mindannyiszor elvetette, arra hivatkozva, hogy a NATO megfelelő védelmet nyújt Európának. A helyzet később fordulatot vett, Trump a honvédelemre fordított kiadások jelentős növelését tűzte ki célul.
Európa még 2014-ben is olyan pozícióban volt, hogy Merkel német kancellár és François Hollande francia államfő közvetíthetett az orosz és az ukrán fél között, ám az ezt követő években az EU és tagállamai tekintélye gyorsuló ütemben kezdett csökkenni. Ehhez az is hozzájárult, hogy Nagy-Britannia kilépett az unióból, ami egyértelmű jelzése volt a súlyos belső problémák meglétének. Elképzelhető, hogy az EU elitje erre az Európai Bizottság elnöke szerepének megerősítésével kívánt reagálni, Ursula von der Leyen működése akár ezt is tükrözheti. Viszont az is látható, hogy sem az orosz, sem az amerikai, sem a kínai diplomácia nem tekinti őt érdemi tárgyalópartnernek. Közben az ázsiai nagyhatalmak befolyása gyorsan nő. Kínán kívül Indonézia, Vietnám és a Fülöp-szigetek is egyre jelentősebb, India pedig lassan eléri azt a súlyt, hogy álláspontját a globális politikában is figyelembe vegyék. Közép-Ázsia, a türk országok, Afrika és az el nem kötelezettek mozgalma olyan térségek, amelyekre az EU nem fordít kellő figyelmet, miközben Törökország és a nagyhatalmak igen.
Az európai döntéshozók mintha elhitték volna, hogy a világtörténelem lezárult, ezért megengedhető a tétlenség, pedig a béke és a jólét fenntartása rendkívül nagy feladat. Erre a kihívásra az EU jelenleg nem kínál meggyőző válaszokat.
Az elmúlt évtized és az EU gyorsuló lejtmenete
Akár tetszik, akár nem, Jean-Claude Juncker és Ursula von der Leyen bizottsági időszakához kevés érdemi eredmény, viszont annál több vitatható irányvonal köthető. A mérsékelt jobboldal vezetője, Manfred Weber politikája sem tér el érdemben az úgynevezett baloldalétól. Ahelyett, hogy az EU-t stabil és megfontolt államközösségként irányítanák, elegendő forrás és megfelelő katonai erő nélkül támogatják Ukrajnát a háborúban. Ukrajna ebből a konfliktusból „nem tud kijönni”, politikai elitje a létében érzi fenyegetve magát, ezért görcsösen küzd a támogatásokért, miközben a vezetők saját érdekeiket is szem előtt tartják. Az EU vezetői nem ismerik fel, hogy az elveken túl az erőviszonyok is meghatározók. Katonai értelemben az EU nem egy súlycsoport Oroszországgal, érdemi hatást csak a béke közvetítésével gyakorolhatna. Magyarország viszonylag kis ország, és az ilyen államokkal a nagyhatalmak általában nem nagyon foglalkoznak, Orbán Viktorra azonban ennek ellenére odafigyelnek, mert prekoncepciók nélkül tekint a háború végkifejletére, miközben folyamatosan azt kommunikálja, hogy minél előbb, sőt már tegnap békét kellett volna kötnie Ukrajnának és Oroszországnak. Az európaiaknak nincs más mondanivalójuk, mint hogy folytatni kell a háborút, miközben az egyre kedvezőtlenebbül alakul a szempontjukból. Mindezt egy olyan konfliktusban teszik, amelyhez eleve nincs közük, egy olyan országért, amelyet maguk sem értékelnek sokra, úgy, hogy az ukránoknak is sokkal jobb lett volna, ha nem „segítik” őket Európából, hiszen már béke lenne, és nem veszne el mindennap ezer emberük.
Az EU állításai és az Ukrajnával kapcsolatos kijelentései nehezen hihetők. Inkább az tűnik valószínűnek, amiről Putyin beszél: hogy Oroszországra stratégiai vereséget akarnak mérni. Ez ugyan nem lehetetlen, de miért is lenne ebben érdekelt az EU? Képes lenne-e ezt elérni? Ha az EU felmérte volna a saját helyzetét, egyértelműen a világkereskedelem és a termelés növelése mellé állt volna (noha vitatéma, hogy meddig lehet növelni a termelést), mert ez hozhatna prosperitást Európa népeinek. Az EU azonban — a véleményvezér baloldalhoz hasonlóan — nem foglalkozik ezzel. Aki figyeli, ki mikor és mit mond, azt láthatja, hogy az EU-ban elhangzó kijelentések nem hitelesek. Felelősen gondolkodó politikusok Európát okosabban pozicionálnák, és elfogadnák, hogy Ukrajna ütközőállam lesz az EU és Oroszország között. Ma ez a legtöbb, amit Ukrajna számára ki lehet hozni a konfliktusból, és ez szolgálná leginkább az ukrán nép érdekét. Az európai baloldal azonban ebben nem érdekelt, a mérsékelt jobboldal pedig arctalan és felismerhetetlen.
