Alvó lelkek

Alvó lelkek

„Alvó lélek, kússz a tájon,/ álmodon mint pókfonálon,/ huss! huss!...” — döcögnek bennem Weöres Sándor sorai, míg a diófaágakat gallyazzuk, s befon bennünket a libegő ökörnyál. Gyerekként persze, hogy elhittem, hogy a nagyanyám meséiben szántóvető ökrök csorgó nyála gabalyodik körém, és nagyon undorodtam a ragacsos pókfonáltól, amiről első hallomásra el sem hittem, hogy az, ami. Kicsi pókok szélvitorlás bölcsője… A túlélés ösztönétől hajtva szövőmirigyeikből bocsátják ki a pókfonalat, amelynek segítségével föl, a légbe viszi őket a vénasszonyok nyarának enyhe szellője. Mert „tág a lég,/ tág az út…”

Ahogy elnézem a krizantémokra, a puszpángra csavarodott, immár kiüresedett pókfonalakat (hisz egykori lakóik, a pókfiókák már valahol több ezer méter távolságban libegnek egy fán), egy másik történet búvik elő emlékeim mélysötét kútjából. Édesanyám már súlyos rákbeteg volt, amikor egy ízben elalélt, míg testvéremmel a fürdőszobába igyekeztünk kitámogatni őt. Nővérem ijedtében felsikoltott, én meg a pillanat váratlanságától megdermedtem. Az idő mérhetetlen ilyenkor, így hát nem tudom, mikor, de végül is feleszmélt az édesanyám, karjainkba csimpaszkodva kiegyenesedett, és sápadtan, megrovón csak ennyit mondott: „Miért hívtatok vissza?” Aludni készülődő lelke már futott a pókfonálon föl a magasba? Nem tudom. Sohasem mertem rákérdezni, mit is érzett „akkor” valójában, de való igaz, hogy azóta — vagy talán csak az évek hozadékaként — már más szemmel nézek életre-halálra. Mi, a nyugati civilizációban felnövők a halált az élet végeként értelmezzük, és ha reméljük is a feltámadást, igazából nem hiszünk sem a megváltásban, sem a lélek örök mivoltában. A keleti kultúra viszont azt hirdeti, élet csak a halál után van… A magnak meg kell halnia, hogy új növény serkenjen belőle. S a mag tudja, hogy mi a feladata…
Nyugdíjas kolléganőnkkel, Burkus Valériával készítettem interjút, amikor épp ezeket a kérdéseket feszegettük. Ateista volt, s ezt nem is tagadta. A végtől (így mondta) azonban nem félt, és sokszor viccelődött vele kapcsolatban. Kasza Éva színművésznő tragikus balesete után azonban olyannyira megrendült, hogy mutatóujját az ég felé rázva kifakadt: „Éva, ezt nem vártam tőled. El sem búcsúztál…” Erre megcsörrent az üres kávécsészében hagyott kiskanál. Mire Vali néni: „Most üzensz nekem?” A kiskanál újra megcsörrent. „Béke veled, Éva” — mondta Vali néni, a „hitetlen”. Akkor megegyeztünk, hogy ha elmegy tőlünk, ő is ad majd jelet… Ma is várom. A vállamra ragadt pókfonálon talán az ő alvó lelke (is) üzen?

Címkék: Alvó lelkek
Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Jegyzet rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Alvó lelkek
Körkép
  • -kzs-
  • 2011.12.14.
  • LXVI. évfolyam 50. szám
Alvó lelkek
Bánáti Újság
  • M. I.
  • 2011.06.08.
  • LXVI. évfolyam 23. szám
Facebook

Támogatóink