Kora reggel, szokásomhoz híven, bekapcsolom a rádiót, s mint általában, most is tele van dallal. Különösen azokkal a ,,refrénesek"-kel, hogy aszongya: ,,Almát rágtam hajdanán, mert alma volt a mániám.' Megismétlik vagy hússzor. Már nem csak az énekes, zengi az egész aréna. Magam előtt látom a zsúfolt arénát, azt a karerdőt, ami a fejek felett lüktet. Még jó, hogy nem az öklét rázza a begyulladt tömeg. Bizonyára azt rázná fenyegetőleg a zenekar, a dalénekes felé, ha az alma helyett, ami itt hirtelen a tömeg mániája lett, a muskátlis ablakomra zendített volna rá a pódium.
Tehát almát rágtam hajdanán...
Ezzel, ilyesmivel ébresztik a jónépet úgy napkelte előtt.
A rádióban és a dalszövegben ugyan már fölkelt a nap, mert aszongya a férficsalogány: Kelj fel, haverkám, hasadra süt a nap!
Azt, hogy a ,,hasadra süt', kisezerszer megismétlik, ahogy már az efféle dalocskákban lenni szokott. Valahol az is előfordul a műdalban, hogy hat óra elmúlt. Rápillantok a kora reggeli pirkadatban az órára: öt perc múlva hat. Tehát még nem múlt el, majd csak lesz. Aztán az ablakra pillantok: a nap csakugyan készülődik, de még nem emelkedett a láthatár fölé. Tehát a dalocska nem egészen időszerű. Miként az a másik se, hogy deres már a határ. Igaz, ez nincs benne az ébredésre serkentő kora reggeli műsorban, s az se biztos, hogy a későbbiekben beiktatják, amikor már valóban dér lepi el, nem a koponyánkat, hanem a mezőket.
Míg várom a hat órát és azt, hogy a hasamra süssön a nap, gondolatban elkalandozom ide a szomszédságunkba, ahol egy kisvendéglő nyílt. Van már ugyan számtalan kisvendéglő a környéken, de azok inkább csak kávézók, ez azonban konyhát tart, sőt zenészeket is alkalmaz. Ez utóbbiakat azért, hogy muzsikáljanak. S mert úgynevezett népi cigányzenekarról van szó, hát ezt a fajta muzsikát húzzák, zengedezik az idelátogatók fülébe. Bizony-bizony olykor még Dankó Pista-nótákat is.
Egy alkalommal megkértem egyiküket, talán épp a prímást, mondaná, illetve suttogná a fülembe, hogy ne hallja az egész kocsma, Dankó Pista egy közismert dalának a második versszakát, mert erősen romlik az emlékezetem, s valahol kiesett belőle a második versszak.
A legnagyobb meglepetésemre az volt a válasz, hogy sajnos az övéből is, de odahaza utána fog nézni, lejegyzi, és legközelebb átadja.
Csakugyan ide jutottunk volna? Akkor, amikor azzal vádolják egyesek ezt a végvidéki magyar kultúrát, hogy a néptáncon és a muskátlis, álnépi muzsikán kívül képtelen mást produkálni?
Közben a rádióban és künn is hat óra lett, sőt el is múlott s a napocska is fölkelt, bekukkantott az ablakomon, s ha nem lett volna rajtam takaró, bizony a hasamra sütött volna.
Így nem süthetett rá. Bizony a nótabeli reásütött. Mert alighogy bemondták a híreket a rádióban, újra felcsendült a dal, hogy aszongya, kelj fel, haverkám, meg hogy alma volt a mániám és a többi, a javából.
A rádiót, igaz, egyetlen mozdulattal kikapcsolhattam volna, ahelyett inkább rágtam tovább azt a virtuális almát. Jól tettem, mert a szerkesztő két dal között elmondta, hogy volt egy zeneszerző, talán még mindig megvan, akinek egyik legismertebb műve négy percig és három másodpercig tart, ez is lett a mű címe, hogy Négy perc és három másodperc. Abból áll, hogy a zenekar, miután helyet foglal a pódiumon, négy perc, három másodpercig némaságba burkolózik. Annak idején óriási sikere volt a darabnak. A közönség megdöbbenve hallgatta a CSENDET!
A zeneszerző úgy látszik, rájött, hogy a csendnek is van hangja.
Olykor jómagam is áhítattal hallgatom. Amikor künn már deresedik a határ.