Alkotni a gyerekek nyelvén

Alkotni a gyerekek nyelvén

Szulyovszky Sarolta képi világa másodpercek alatt magába bolondítja az embert, aki miután végigsimítja tekintetét egy illusztráción, az újabbnál újabb alkotások lázas keresésébe fog.

Az 1972-ben Budapesten született grafikus és illusztrátor huszonkét éve Észak-Olaszországban él a családjával, viszont nem feledkezik meg a magyar gyerekekről, hiszen rengeteg könyvet gazdagítanak a munkái.

* Gyerekkorában mennyire vette önt körül a mesék világa? Volt-e kedvenc története, könyve, illusztrátora?

— A ’70-es évek elején születtem, abban az időben nem volt olyan nagy választék gyerekkönyvből, de amit kiadtak, azt kiváló képzőművészek illusztrálták. Emlékszem a Meseboltra, az Öreg néne őzikéjére, aztán ott voltak a szuper diafilmek. Azt hiszem, gyerekként más szemmel néztem a könyveket és benne a képeket, nem emlékszem, hogy lett volna kedvenc illusztrátorom, viszont mesém igen: A vadhattyúk.

* Miért és mikor kezdett el illusztrálással foglalkozni?

— Bár óvodáskorom óta rajzolok, és a tanulmányaimat is ilyen irányban végeztem, viszonylag későn fedeztem fel ezt a szakmát: a gyerekeim születése után, amikor ismét kezembe kerültek az illusztrált mesekönyvek. Ezzel egyidejűleg kaptam egy felkérést, hogy illusztráljak egy magyar legendát (Attila kardja) egy olasz kiadó antológiájába, merthogy akkoriban, 2003-ban már Olaszországban éltem. Ez volt az első illusztrációm és egyúttal az első publikációm is.

* Milyen technikával szeret dolgozni?

— Akrillal kezdtem, sok mindent kipróbáltam, például a ceruzát, a kollázst, a digitális vektoros technikát, az utóbbi időben pedig a vegyes technikára tértem át, kézzel festett akrilalapra rajzolok digitális ecsetekkel Photoshopban. A végeredmény olyan, mintha kézzel készült volna — de a digitális technika minden előnyével.


Szulyovszky Sarolta (Annalisa Mansutti felvétele)

* Kik hatottak önre? 

— A lírai, sokrétegű, festői képek ragadnak meg leginkább, az emberi arcok, a lélek ábrázolása, a természeti környezet gazdag bemutatása. Szeretem Pierre Mornet, Eric Puybaret, Aron Wiesenfeld, Gianni De Conno, Rébecca Dautremer és Gabriel Pacheco munkáit, de hogy hazai illusztrátort is említsek: Rofusz Kinga alkotásai is kiválóak. A másik irány, mely vonz, az a vonalas, rigorózus, geometriai elemekből építkező képi világ, melyet például Herbszt László képvisel. Ők biztosan hatottak rám valamiképp.

* Mire van szüksége ahhoz, hogy alkotni tudjon?

— A munkához nekem magány és csend kell, nem véletlenül dolgozom sokszor éjszaka. A jó ötletekhez arra van szükség, hogy kikapcsoljam az agyamat, mely belefáradt a sok gondolkodásba és az egy probléma körüli forgásba. A legjobb ötletek gyakran váratlanul ugranak be, például vezetés közben vagy az elalvás előtti pillanatokban. Az alkotás legjava számomra az illusztráció megtervezése, a kivitelezés már könnyebb, ezt ugyanis zavaró körülmények között is képes az ember végezni, például amikor a házimunka vagy a gyerekek folyton megszakítják, elvonják a figyelmét.

* Vannak-e kedvenc témái, szereplői?

— Szeretem a repülő, lebegő figurákat, a női témákat, a természet ábrázolását, az abszurd és szürreális helyzeteket. Visszatérő témám a halál, a veszteség megjelenítése (A hálás virág című könyvem, Finy Petra Folyékony tekintet című és Singer Magdolna négy általam illusztrált kötete).

* Mennyire volt nehéz Olaszországban magyarként érvényesülni?

— Olaszország a művészetek hazája, ráadásul egy 60 milliós ország, rengeteg kiváló illusztrátor él és dolgozik itt, hatalmas a túlkínálat, a kiadók nagyon igényesek. Úgy érzem, az illusztrátorok tömegéből éppen a magyarságom segített kiemelkedni. Ahogy fentebb már említettem, az első publikációm egy magyar legenda fordításához készült, az első teljesen általam illusztrált könyv pedig Janikovszky Éva Ha én felnőtt volnék című művének olasz kiadása. Mindkét esetben magyar illusztrátort kerestek. Sok kiállításra is azért kaptam meghívást, mert a szervezőket érdekelte, mi mást, újat tud hozni egy külföldi alkotó. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy harmadik éve a neves sarmedei nemzetközi illusztrációs nyári iskola tanára is vagyok.

* Van-e különbség az illusztrációkat illetően a magyar és az olasz nyelvterületen?

— Én úgy látom, otthon a közízlés még nem, de a könyvillusztráció már elérte a nyugat-európai színvonalat, sok remek magyar alkotó és illusztrált könyv van. A fordítási nehézségek miatt azonban a magyar művészek és könyveik sajnos nem elég ismertek külföldön.

* Az illusztrálás mellett a tanítás is fontos szerepet tölt be az életében. Ez hogyan kezdődött? Lehet egyáltalán tanítani a művészetet?

— Kilenc éve tartottam meg az első illusztrációs tanfolyamomat felnőtteknek, egy udinei iskola felkérésére. Ma a munkámnak legalább a fele tanításból áll. A felnőtt-tanfolyamokon kívül gyerekfoglalkozásokat is tartok iskolákban és könyvtárakban, valamint vektoros illusztrációt és grafikai tervezést tanítok egy udinei oktatási központ hároméves kurzusán. Az illusztrálás egy szakma, vannak szabályai, melyeket meg lehet tanulni. Ha valaki szorgalmas, akkor különösebb tehetség nélkül is el tud jutni egy olyan szintre, amellyel már nemzetközi viszonylatban is lehet érvényesülni. Az illusztráció divatos is, Olaszországban sokan járnak ilyen tanfolyamokra, akár hobbiból, akár abból a célból, hogy egy otthon végezhető távmunkára készítsék fel őket. Technikákat lehet tanítani, eszközöket kézbe adni, megismertetni az érdeklődőket mindenféle módszerrel, a vizuális kommunikáció alapelveivel, a nagy alkotók munkáival, irányokat mutathatunk, továbbá terelgethetünk és bátoríthatunk. A többi szorgalom. Ha pedig tehetség is társul a szorgalomhoz, akkor már művészi magasságokba lehet emelni az illusztrációt.

* Mesélne egy kicsit A hálás virág című könyvről, melynek nemcsak az illusztrátora, hanem a szerzője is?

— Ez egy önéletrajzi ihletésű munka, a dédnagymamám igaz történetét meséli el. Előbb a szöveg született meg, aztán a képek, a kész könyv tervét elküldtem egy olasz pályázatra, ahol első díjat nyert a nyolctól tizenegy éveseknek szóló kiadványok kategóriájában. Ezután megjelent magyarul, olaszul és lengyelül. A hálás virág az egyetlen olyan könyvem, amelynek a szerzője is én vagyok. Nem készültem rá, nem terveztem, egyszer csak kipattant a fejemből. Egy este egy félórás autózás közben kigondoltam, és hazaérve három óra alatt megírtam. Utána az volt az érzésem, mintha nem is én írtam volna. Az illusztrációkat mai szememmel nézve máshogy csinálnám (2008-ban készültek), de a történet — mely olyan egyetemes kérdéseket vet fel, mint az élet és a halál, mi a szép, és hol vagyunk mi, emberek ebben az örök természeti körforgásban —, úgy érzem, megállja a helyét. Jó lenne egyszer újraillusztrálni.

* Az illusztrátorok közül kiknek a munkáit ajánlaná olvasóinknak?

— Nagyon sok kiváló alkotó van, nehéz a választás. A fentebb említett, rám nagy hatást tett művészeket mindenképp ajánlanám.

* Kiket tart a legjobb kritikusának, kikéri valaki véleményét?

— Ez egy magányos munka. Az illusztrátorok egyedül, az otthonukba zárkózva dolgoznak. Az ember sokszor tanácstalan és kétségbeesett, amikor pedig elbizonytalanodik, gyakran megakad, sok verzió közül nem tud választani. Napok óta dolgozik egy képen, ki sem lát a munkából. Ilyenkor jól jön egy friss szem, egy kívülálló, aki akkor látja először a képet, és ösztönösen megérzi, hol a hiba, észrevesz olyan dolgokat, amelyeket az alkotó a fáradt szemével nem lát. Én a gyerekeimet szoktam megkérdezni, hogy szerintük mit ábrázol a kép, érthető-e, tetszik-e nekik, ha pedig több színváltozatot készítek, melyiket választanák. Bár ők nem művészeti iskolába járnak, nem szakmabeliek, mégis valahogy ráéreznek a dolgokra, és kiváló tanácsokat tudnak adni!
 


Szulyovszky Sarolta Tavasz című alkotása a Hét Nap idei 12. számának címoldalán

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Interjúnk rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink