home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Alárendelt szerepben
Perisity Irma
2018.01.19.
LXXIII. évf. 2. szám
Alárendelt szerepben

Telefonon egyeztettük a városi találkát, és amikor a megbeszélt helyen megláttam, azt hittem, rossz személyre tippeltem. Hangja alapján középkorúnak képzeltem el, viszont egy modern frizurájú, huszonéves legényke köszöntött udvariasan. Láthatóan élvezte meglepettségemet.

— Látom, idősebb beszélgetőtársat várt — mondja mosolyogva —, mert valami csoda folytán a hangom nincs összhangban az alig hatvankilós, „férfias” alkatommal. De azt gondolom, egy rendhagyó történet esetében nem az évek a legfontosabbak. És közben azt is hiszem, hogy a hátralevő években még helyes irányba terelhetem az életemet. Mert ezt kívánom, tiszta szívemből.

Átlagos, háromgyerekes munkáscsaládból származom, én vagyok a középső gyerek. Azt mondják, az ilyenekkel szinte mindig gond van. Ennek a „középsőgyerek-szindrómának” az a lényege, hogy az illető nem képes beilleszkedni a családba, mert úgy érzi, az idősebb testvére a rangidős, ezért mindenben ő az első, az utána következő pedig a kis kedvenc. Én viszont ezt sosem éreztem különösebben.

A szüleim még most is dolgoznak. Kétéves voltam, amikor anyám állapotos maradt az öcsémmel. Veszélyeztetett terhes volt, sokat pihent, úgyhogy inkább az apai nagymamám törődött velem és a bátyámmal. Őszintén szólva, tudtam, hogy nem fogom túlságosan szeretni a kistestvéremet, mert még a születése előtt elvette tőlem és a bátyámtól anyát. A barátokat ellenben nagyon kedveltem. Szerencsére az utcánkban sok fiatal házaspár lakott, így nagyjából tíz, megközelítőleg velem egykorú gyerekkel tudtam játszani. Egyikőjük testi fogyatékos volt, a születése közben bekövetkezett orvosi műhiba miatt került tolószékbe. Egyszerre kezdtük az iskolát. Őt az apja vitte mindennap autóval, a szünetekben pedig én toltam ki őt az udvarra. Rendkívül okos gyerek volt, minden tantárgyból kiváló. Én azonban nem tanultam olyan jól, ráadásul még az is az idegeimre ment, ami érdekelt, mert nem volt türelmem a könyv mellett ücsörögni. Így lettünk középiskolások, majd egyetemisták. Úgy ragaszkodtunk egymáshoz, mint a testvérek.

A barátomnak voltak ugyan rögeszméi, tervei, melyektől nem voltam elragadtatva, de ilyenkor mindig azt mondta, hogy nincs bennem fantázia, földhözragadt, szabadkai gyerek vagyok — hát igyekeztem meggyőzni az ellenkezőjéről. Tökéletes bűntényről álmodott, világrengető betörésekről, lopásokról. Csak jóval később jöttem rá, hogy a fogyatékos emberek rendszerint olyasmire vágynak, amit képtelenek elérni. Ő egyébként nem azért álmodozott ilyesmiről, mert pénzre volt szüksége, hiszen az apja magánvállalkozóként jól keresett. Az első csínytevésünk valóban csak csíny volt, azzal a céllal, hogy kipróbáljuk, mire vagyunk képesek. Mert idővel, ahogy egyre izgatottabban ecsetelt nekem egy-egy lopást, engem is elkapott az izgalom. A szüleim sokkal szerényebben kerestek, mint az ő apja, nekem soha nem volt annyi zsebpénzem, amennyire szükségem lett volna. Apám sokszor szégyenkezve közölte, hogy nem tud többet adni. Nálunk az élet most nem habos torta — szokta mondani. A barátoméknál viszont még a habos tortán is hab volt.

Ez a hosszúra sikeredett bevezető azért kellett, hogy megértse, miért vállaltam ebben a barátságban alárendelt szerepet, ami miatt egyébként mindig is rosszul éreztem magamat. Ő volt az ész, én a test — úgy gondoltuk, ketten rendbe szedjük a világot. Alig voltunk tizenkilenc évesek, amikor elkövettük az első szélhámosságot. Tökéletesítettük a számítógépes tudásunkat, és mindennel megpróbálkoztunk — persze olyasmivel, ami nem volt sem tisztességes, sem törvényes.

Másodéves egyetemisták voltunk, amikor először hívattak be bennünket a rendőrállomásra. Addig, több mint két év alatt, hetven kisebb-nagyobb bűntényt követtünk el. Volt köztük klasszikus lopás, betörés, ám a legelképesztőbb csalásokat számítógéppel követtük el. Tudja, minden alkalommal, amikor egy ügyet lebonyolítottunk, majd összegeztük, kijelentettem, hogy nekem ez volt az utolsó. Mindig ő beszélt rá az újabbakra, elsősorban azzal, hogy tökéletesen illek ahhoz a szerephez, amelyet nekem szán, és amellyel bizonyítottam, hogy a legjobb vagyok. Ne higgye, hogy rá akarom hárítani a felelősséget, hiszen tudtam, mit csinálunk, és azt is, hogy mi lesz az esetleges következmény. Engem végül három évre ítéltek, őt kettőre. Őt azonban az apja három jó ügyvéd segítségével „fehérre mosta”. Az én apám az ítélethirdetés után leült velem, és megkérdezte, mik a terveim a börtön után. Rettenetesen szégyelltem magam, és úgy sajnáltam apámat, hogy legszívesebben eltűntem volna a föld színéről. De a föld nem nyílt meg alattam. Másfél évet töltöttem le végül, közben megszakadtak az egyetemi tanulmányaim, és most otthon ülő munkanélküli vagyok. Viszont szövöm a terveket, emberségeseket, melyekben nem vállalok többé alárendelt szerepet.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..