A fiatal zongoraművész és zeneszerző azóta rangos hazai és nemzetközi versenyeken aratott sikereket, tanult a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Rendkívüli Tehetségek Képzőjében, jelenleg pedig ugyanitt klasszikus zongora szakirányon mesterszakos hallgató. Pályáját számos díj, nemzetközi fellépés és szakmai elismerés kíséri.

Orsovai Hedvig

* Hogyan került a zene az életedbe? Volt esetleg más tehetség is a családban?

– A családból csak a bátyám és én foglalkozunk hivatásszerűen zenével, viszont zene- és művészetszerető légkörben nevelkedtünk. A szüleink úgyszintén jártak zeneiskolába, apukám hegedülni, anyukám pedig zongorázni tanult. Egyáltalán nem volt idegen tőlünk gyerekkorunkban a komolyzene, sőt, úgy is fogalmazhatok, hogy konkrétan a zongora mellett nőttünk fel mindketten. A bátyám, Orsovai Endre jelenleg a Zeneakadémia doktoranduszhallgatója. Már gyerekkorunkban azzal szórakoztunk, hogy különféle négykezeseket „gyártottunk” magunknak ismert dallamokból. Általában a bátyám osztotta be, hogy milyen részt játsszak én – mindezt szimplán hallás után. Ez volt az egyik kedvenc közös szórakozásunk.

* Miért éppen a zongora? Más hangszerekkel milyen „viszonyt” ápolsz?

– Ahogy már említettem, a zongora az életem része volt gyerekkorom óta. Bár volt lehetőségem más hangszerekkel is találkozni – például édesapám révén a hegedűvel és a gitárral –, végül abszolút a zongora győzött meg. Ennek fő oka, hogy a zongorán megvan a hangmagasság, tehát ha leütök egy billentyűt, akkor az mindig ugyanazon a hangon fog szólni, és nem kell keresgélni a hangmagasságot, mint, mondjuk, a hegedűnél. Másrészt a zongora hihetetlenül sok lehetőséggel bír, nagy a hangterjedelme. Akár zenekari anyagokat is el lehet játszani rajta, rengeteg ilyen átírt darab létezik. Le tudom magam kísérni, tehát elég „skizoid” módon lehetek egyszerre szólista és kíséret. Ezt más hangszereken nemigen vagy nehezebben lehet megvalósítani, ettől függetlenül szeretem a többi hangszert is, mert mindegyiknek megvan a maga szépsége. De határozottan a zongora a kedvencem!

A zongora az élete

* Mindig egyértelmű volt számodra, hogy a zenével professzionális szinten, nem csak hobbiként szeretnél foglalkozni?

– Igen, ez mindig magától értetődő volt számomra. Nem is tudom, hány éves lehettem, amikor a nagymamámnak kijelentettem, hogy márpedig én zongorista leszek! Persze a zene mellett olykor-olykor más érdeklődésem is akadt, például egy rövid ideig orvos is akartam lenni, de nagyon érdekeltek a gyógynövények is – azért mindezek egészen eltörpültek a zongora mellett. Szerencsére úgy alakult az életem, hogy zenésszé válhattam.

* Milyen nehézségekkel, kihívásokkal kellett megküzdened annak érdekében, hogy profivá válj?

– A zenei pálya igencsak rögös. Nem lesz valakiből zenész akkor, ha nem fektet bele annyi szellemi és fizikai munkát, amennyi maximálisan telik tőle – ez a hivatás teljes életet követel. Rengeteg nehézséggel és lemondással jár egy darab kidolgozása. Nekem zenészként meg kellett tanulnom, hogy a gyakorlásra legalább annyi időt kell szánnom az életemből, mint az alvásra vagy az evésre. Ez számos lemondással jár, és gyakran a közösségi programok, a szórakozás és a pihenés kárára megy. De a napi gyakorlási kvótának minden körülmények között meg kell lennie ahhoz, hogy (szó szerint) kézben tudjak tartani annyi darabot, amennyit kell. A sok munka viszont nem gyümölcstelen, hiszen a zene olyannyira feltölti az embert, hogy megéri ez az áldozat. Szerintem ennek a feltöltő energiája abban rejlik, hogy gyakorlás közben nemcsak a zenével foglalkozom, hanem a zene által önmagammal, a saját lelkemmel is. Sok tanárom emelte ki az úgynevezett zenei őszinteség fogalmát játék közben, és szerintem nem lehet őszinte egy darab, ha az nem kapcsolódik valamilyen szinten saját magunkhoz. Nem mesélhetek el jól úgy egy történetet, ha én nem élem bele magam, és nem kötök érzelmeket hozzá. A darab megismerése, elmélyítése során egy nagyon érdekes folyamat zajlik: először megtanulom a hangokat, aztán elkezdem magamat keresni abban a műben, felismerem, mely részekre rezonálok érzelmileg, és ez nagyon pozitív. Nekem belülről kell megfognom a darab lényegét, és azt kell felszínre hoznom, mert ha ez nincs, akkor csak simán eljátszom a hangokat. A lelkünkkel töltjük meg a zenét, és a lelkünkből adunk neki hitelességet – nagyon megéri gyakorolni! Ami szerintem még nehezítő tényező, az az online világ jelentős térnyerése a zenében. Sok verseny, meghallgatás átkerült az online térbe. Kimondatlanul is elvárás, hogy az ember online is látható, elérhető legyen, mert ha ez nincs, akkor az olyan, mintha nem is vennénk elég komolyan a zenei pályát. Ez új készségeket követel, mivel teljesen más felvételt készíteni, mint koncerten fellépni. 

Hedvig (balról második) zenésztársaival (fotók forrása: Orsovai Hedvig archívuma)

* Van kedvenc zeneszerződ? Milyen darabokat kedvelsz és játszol szívesen?

– A kedvencem egyértelműen Maurice Ravel. Az alapfokú egyetemi tanulmányaim diplomakoncertjén is Ravel Miroirs című öttételes művét játszottam. Odavagyok ennek a szerzőnek a gazdag harmónia- és mesevilágáért, melyet zenéjével az ember elé tár. A francia zenére egyébként is nagyon jellemző a változatos harmónia- és színvilág. Természetesen Bachot, Mozartot is kedvelem, egyik jobb zeneszerző, mint a másik. Bach nélkül az európai zene egészen más irányt vett volna, Mozart pedig játékosságával, bájosságával, mélységével minden embert megvesz. Ezektől a szerzőktől bármit szívesen játszom. Rajtuk kívül nagyon szeretem Schumannt, Beethovent is.

* Mely eredményeidre vagy a legbüszkébb?

– Ha a kérdés a versenyeredményekre vonatkozik, akkor mindre büszke vagyok, de talán ami igazán büszkeséggel tölt el, az az, hogy sikerült tizennégy évesen megállnom a helyem Budapesten – annyi idős voltam, amikor odakerültem. Arra is büszke vagyok, hogy nem adtam fel, és miden nehéz pillanat ellenére felálltam, hogy tovább folytassam. Csak azért is folytatom – ez volt bennem. Végül az idő beérleli a munka gyümölcsét.

* Volt olyan pozitív élményed az évek során, amelyből a mai napig „táplálkozol”?

– Egyik legfrissebb élményem a Bécsi Nemzetközi Zongoraverseny volt. Oda úgy küldtem be zongoraanyagot, hogy meg voltam győződve, nincs esélyem bekerülni. Végül bejutottam, és második díjat nyertem. Akkor voltam először Bécsben, és ott is egyedül kellett helytállnom. Hasonló élmény köt Spanyolországhoz is, oda is egyedül repültem ki – ez volt életem első repülőútja. Teljesen lenyűgözött az ország, a fellépés a szabad ég alatt volt, egy hatalmas fa alatt állt a színpad. Ravelt játszottam ott is, csodálatos volt. Ezek azok az élmények, amelyek mindig továbblendítenek, és látom, hogy érdemes zenével foglalkozni.

* Vajdaságiként hogyan fogadnak téged szakmai berkekben?

– Általában nagyon pozitív reakciókat kapok, amikor megtudják, hogy vajdasági magyar vagyok. Magyarországon természetesen mindenki tud Vajdaságról, de mégis inkább Erdélyt ismerik jobban, így mindig van mit mesélnem a hazámról.

* Hogyan szeretnéd folytatni, milyen terveid vannak?

– Mindenképp szeretnék koncertezni, de a kamarazene is nagyon vonz. Rengeteg olyan kamaramű van, amellyel érdemes foglalkozni. Nagyon izgalmas az, hogy többen állunk a színpadon, és nem csak én egyedül. Ezenfelül szeretnék tanítani is, de amit a Jóisten ad…

* Hol láthatunk/hallhatunk majd téged legközelebb? Tervezel-e itthon is koncertezni?

– Természetesen szeretnék majd itthon is fellépni, de pontos időponttal sajnos még nem szolgálhatok. Jelenleg a vizsgaidőszak tart, és elég kaotikus minden. (Nevet.)