- Szabó Attila felvétele

Az olyan emberekben, mint Laci, igencsak szűkölködik mostanság szűkebb pátriánk népessége. Akik - bármilyen nehéz is a sorunk - mindvégig meg tudták őrizni derűs világszemléletüket, akik nem savanyúvendelek módjára járnak-kelnek a világban, hanem mindenütt oldott, felszabadult légkört képesek teremteni maguk körül. Amióta csak ismerem, jó pár évtizede már ennek - mint kolléga is ilyen volt -, azt vallja, nem ,,komolykodás-sal lehet igazán hatékonyan nagy dolgokat művelni. Sokkal egyszerűbb fesztelen, oldott magatartással. Ahol csak megjelenik, mosolyt varázsol az emberek arcára: anekdotázik, viccel, zenél, énekel, szervez, s közben szinte észrevétlen életbevágóan fontos dolgokra tanít meg bennünket: belénk oltja kultúránk szeretetét. Veronika, aki 45 éve mellette áll, mint mondja: ,,háttérember-ként, nehezebben oldódó típus, minden munkájának szereti megadni a módját, mindent hiánytalanul, a legpontosabban igyekszik ellátni - nem egy munkatársa ellenszenvét is ,,sikerült kiváltania ezzel -, de mindenben méltó társa férjének. Főként azonban vidékünk népdalainak és népzenéjének a megszerettetésében, tanításában, prezentálásában.
Hogy mi mindent csináltak és csinálnak - most már nyugdíjasan - ők ketten, azt címszavakban felsorolni is sok volna. Maradjunk csak a legfontosabbaknál: Veronika könyvtárosként éveken át összegyűjtötte a szabadkai Népkör történetére vonatkozó adatokat, Laci pedig megírta - három hónap alatt - a könyvet, miközben megszületett bennük a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség megteremtésének a gondolata. Laci már 13 éve ennek a főtitkára. Egypár lelkes emberrel aztán felújították az ünnepi játékokat, már 11. alkalommal rendezik meg az amatőr színjátszók találkozóját, 7. alkalommal a kórustalálkozót... Laci évekig tanárkodott, újságíró volt a Magyar Szónál, szexuális tanácsadást végzett, Varga Péter betegsége, majd halála után Veronikával átvették a szabadkai Lányi Ernő egyesület citerazenekarának és népdalkörének a vezetését, a feleség már tíz éve istápolja a hajdújárási kórust, megalakították Ballangó nevű együttesüket, s a Sós házaspárral évek óta járják a legeldugottabb kis falvainkat is, terjesztve a magyar népdalkincset és irodalmat...
Két különböző mentalitású ember, de - mint lelki atyjuk találóan megjegyezte róluk -: két testben egy lélek.
- Amikor még szexuálpszichológusként a házassági tanácsadóban dolgoztam - van annak már vagy húsz éve -, eljött hozzám egy idős tanyasi bácsi, és beszélgetés közben egyszer csak mondja, hogy doktor úr, én nem véletlenül gyüttem ám el magához - kezd bele az anekdotázásba Laci. - Kikerestem a telefonkönyvben, hogy hol lakik, elmentem oda, megkérdeztem a szomszédjait, milyen ember ez a Szöllősy, hogyan él a feleségével, és ők szép sorjában elmondták: látja ezt a házat?, azt ő meg a felesége a saját kezével építette, és az ő házukban még hangos szót nem hallottak. Ilyen ember kell nekem, mondta, mert aki a saját életét rendbe tudja tenni, annak a tanácsát érdemes meghallgatni.
- Nem vagyunk mi példakép - így Veronika. - Csak jól elvagyunk együtt...
- Mi az, ami egymáshoz sodort benneteket?
- Az elmagányosodás - emlékezik Laci. - Oromra kerültünk, ő tanítani, én szövetkezeti titkárként, s mind a ketten valahogy gyökértelennek éreztük magunkat az új környezetben. A legborzasztóbb magány az, amikor az emberek közt vagy egyedül. Háromhavi ismeretség és sorozatban átbeszélgetett éjszakák után összeházasodtunk. A mai eszemmel azt mondhatom, hogy a kettőnk aurája nagyon is egymáshoz illett.
- Te hiszel az ilyesmiben?
- Már hogyne hinnék. A hároméves pszichoterápiás szakosításon ennek a megérzését is gyakoroltuk. Amikor a ,,bemelegítés után valaki hasra feküdt, betakartuk, becsukta a szemét, és a gerince fölött elhúzva a kezünket, 10 esetből 9-ben megmondtuk, ki fekszik a pokróc alatt. Volt aztán olyan kliensem például, akitől az első ,,szeánsz-on búcsút vettem, mert nem tűrte egymást a kettőnk aurája. Ennek a lényege az, hogy a szó lehet hazug, de a test mindig igazat mond.
- Van egy 3000 példányban kiadott sikerkönyved, a Szex, szerelem és...
- A szexuális életben meg az van, hogy ha valahol energiaprobléma merül fel a szervezetben, akkor a szervezet kikapcsolja a legfölöslegesebb funkciót. S a létfenntartás szempontjából melyik az? A szex. Mert az a fajfenntartást szolgálja.
- Mivel vett le a lábadról? - fordulok a ház asszonyához.
- Nem hiába van két lovagi címe is: mindig nagyon lovagias volt. Igazi lovag. S mindig nagyon őszinte.
- Jó az a nagy őszinteség?
- Persze - bólogat Laci. - A legnagyobb probléma az, hogy az emberek nem mernek megnyílni egymás iránt. Ezt én terapeutaként számtalanszor tapasztaltam. Újságíró kollégám, a Hornok Fece persze azt mondta nekem egyszer, hogy könnyű neked, Szöllősy, mert te monogám típus vagy. Én meg poligám vagyok... Fontos a jó házassághoz a közös hobbi is. Nekünk három is van.
Megkérdem tőle azt is: mi az a három dolog az életében, ami számára a legnagyobb örömet szerezte.
- Professzionális vonalon a legnagyobb öröm: amit másoknak adtam. Amikor a régi tanítványaim - sok van belőlük, mert nemcsak Törökbecsén tanítottam öt évig pszichológiát, logikát és filozófiát, hanem a szabadkai középiskolákban is állandó jelleggel helyettesítettem a beteg- vagy szülési szabadságon levő kolléganőket - szeretettel üdvözölnek. Családi vonatkozásban az, hogy a fiunk legalább olyan kemény magyar ember, mint én vagyok, s a lányom gyerekeivel együtt hat unokával gyarapítottuk a magyar nemzetet, a párkapcsolatomban pedig, hogy Ady sorait vallhatom a magunkénak: ,,Ha vad viharban átkozódva állunk:/ Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.
- S amire nem vagy büszke?
- Hogy nem tudtam a most felcseperedő népzenei generációba beleplántálni a lokálpatriotizmust. Hogy a miénkből induljanak ki, hogy azt szeressék leginkább. Mert nem az a bűn, hogy moldvai csángót vagy gimesit muzsikálnak, hogy a felvidékit meg a dunántúlit nem ismerik. Én hiszek Kodály zenepedagógiájában: amint a valóság megismerése a saját anyanyelvem megismerésével kezdődik, úgy a zenei világ megismerése is a zenei anyanyelvünk megismerésével kell hogy kezdődjék. Ezt sajnos nem tudtam elérni - néhány kivételtől eltekintve - a húsz-egynéhány év alatt, amióta a sok minden egyéb mellett népzenével is foglalkozom.
- Jó viszont - mondja Veronika -, hogy a mi kis közösségünk Oromhegyesen, Doroszlón és másutt is kezd büszke lenni a saját kimagasló embereire. Hogy Oromhegyesen Cérna Miklós bácsi tiszteletére, aki megkapta a népművészet mestere címet, hálaadó istentiszteletet tartanak, hogy Muzslán Szilasi Mihály emlékére Szilasi-napokat szerveznek, hogy Samu Kati néni neve fémjelzi a tájházat Doroszlón... Hogy értékelik a sajátjukat. Ezzel adva példát a fiataloknak, hogy ami a miénk, azt meg kell becsülni.
Mert szép, gyönyörű a más népek hagyománya is - milyen megkapóak az ilyen felvonulások, közös rendezvények -, de nem lehet együtt művelni e tevékenységeket, csak külön-külön, mert abból nagy zűr keletkezik. Kár, hogy az öregjeink sok népdalunkat elvitték a sírba. Itt sokáig nem folyt rendszeres gyűjtés. Tanyasi születésű létemre én a népdalt nagyon szeretem, úgy érzem, ezt - de csak a mi dalainkat - tudom is tanítani. S ez meg a Laci hűsége, ragaszkodása biztos támaszt ad nekem, amivel sokkal könnyebb élni.