Együtt (Szabó Attila felvétele)

Látogatóban az Aracs-érmes dr. Hegedűs házaspárnál
Régóta ismerem őket. Olyan emberekként, akik - a saját szavaikkal élve - ha nem is voltak ,,faltörő kosok', de mindig volt véleményük közösségünk minden fontos és nemegyszer kényes kérdésében, és azt bátran hangoztatták, vállalták, s tettek is természetesen érvényre juttatásáért lelkiismeretük, tehetségük és a lehetőségek szerint. Olyan emberek ők, akikre Müller Péter ezt mondaná: ,,sikerült meggyújtaniuk saját szívükben a lángot''. Arcukon ott az a bizonyos ,,benső mosoly”. (Tessék csak megnézni az itt közölt fényképüket!) S ez olyan jóleső nyugalmat, derűt és bizonyosságot teremt körülöttük, olyan vonzáskört, amelyből kilépni csak nehéz szívvel lehet.
,,Húzzuk együtt az igát'
- Hát akkor - mondja dr. Hegedűs - csapjon belénk... az Isten áldása! - És mosolyogva emeli magasba a jóféle meggypálinkát, amit nemrég hozott neki ajándékba egyik rokona - nyolcvanadik születésnapjára. Még hogy a nyolcvanadik! Hiszi a piszi! Olyan szellemi és fizikai erőnlétnek örvend még mindig a ,,kettős' doktor úr, amit sok fiatal is megirigyelhetne.
- Kilencvenhétben adtál nekem egy interjút a Magyar Szó számára, melyben arról vallottál meglepő őszinteséggel, hogy majd két és fél évtizedes sikeres papi pályafutás után miért fordítottál hátat az egyházi rendnek. Úgy tudom, hogy szokatlanul nyílt és bíráló hangvételed miatt bizonyos papi gyűléseken a második Lutherként emlegettek... Nem ez volt persze az első eset, hogy bátor magatartásod miatt forrongott körülötted a levegő - aztán, ahogy jött, úgy el is múlott a ,,vihar'...
- Az a szerencsém, hogy Pénzes püspök úr kiállt mellettem, mondván: ez a tolerancia? Ha valaki őszintén beszél, a jobbítás szándékával, akkor mindig ördögöt meg poklot emlegettek?
- Mondjuk el hát akkor a Hét Nap olvasóinak is, hogy miért léptél ki annak idején!
- Mert megismertem és megszerettem Katinkát, és nem akartunk kettős életet élni. Az élettársamat, akihez mély szerelem fűzött, nemcsak titokban, hanem nyíltan, társadalmilag is magam mellett kívántam tudni, Isten és ember előtt is vállalni akartuk egymást... Végül is a đakovói püspök esketett össze bennünket 75-ben, s azóta ,,húzzuk együtt az igát'.
Közben hazaérkezik a ház asszonya is, s mellénk telepszik arcán ugyanolyan különös mosollyal, mint amilyen a férje arcán ül.
- Már megint valamilyen halaszthatatlan közügyben jártál el? - kérdezem.
- Dehogy... ,,Vége van a nyárnak!' Csak a lányomnál segédkeztem, mert folyni kezdtek náluk a radiátorok... Mi, öregek már csak ilyen apró-cseprő munkákat vállalnánk legszívesebben, a családban is meg a tágabb közösségben is: az volna az igazi, ha afféle tanácsadói szerepre kérnének fel bennünket, jól kamatoztatni tudnánk azt a rengeteg tapasztalatot, amelyet az évek során szereztünk. Afféle mezei cserkészekként szívesen beugranánk segíteni. Az volna a fontos, hogy ne fantomszervezet legyen, hanem éljen az a szervezet!
- A díj megindokolásában az áll, hogy a magyarság hosszú éves szeretetéért, szolgálatáért, a keresztény értékeknek az ifjúság körében való terjesztéséért részesítenek benneteket ebben a kitüntetésben. A díj történetében először kerül reflektorfénybe egy házaspár. Mi volt az a hajtóerő, ami egymás felé terelt benneteket, s mi, ami közös bennetek?
Katinka: - A Hegedűst mindenki nagyra becsülte mint papot, amikor ő misézett, tömve voltak a templomok. Mindig volt mondanivalója, mindig olyasmit közölt, amit vittünk magukkal... Nekünk azonos az értékrendünk, azonos a világnézetünk: mindkettőnkben megvan az akarat, hogy tegyünk valamit a közösségért, amelyben élünk. S ez a közösség a mi számunkra a magyarság volt elsősorban. A magyar fiatalok, a magyar gyerekek... Szkopjéban ismerkedtünk meg, én ugyanis ott éltem hét évig. Miután doktoráltam germanisztikából, oda helyeztek, hogy nyissam meg a német katedrát a földrengés sújtotta városban... A Hegedűs pedig, Magyarországról végre hazatérve oda érkezett, abban a reményben, hogy ott majd el tudja intézni a jugoszláv tartózkodási engedélyét, melyet az államvédelmi hatóság sehogy sem volt hajlandó megadni neki. A szkopjei egyetemnek olyan híre volt különben, hogy az az egyetlen felsőfokú tanintézmény Jugoszláviában, amely befogadja a kiugrott szeminaristákat, hogy ott továbbtanulhatnak. Jöttek is hozzánk csapatostul... Én, magyarként nem voltam akkor kívánatos szülővárosomnak, Újvidéknek a bölcsészkarán, ezt éreztem akkor, s habár szerettem Szkopjét, a diákok meg engem, azért hontalan voltam ott, akárcsak a bajmoki születésű, de a háború alatt Magyarországon rekedt későbbi férjem is. Haza igyekeztünk mindketten, s az első adandó alkalommal haza is tértünk. å egy ideig helyettesítő papként dolgozott, majd miután laicizálták, a Vajdasági Levéltárban, én meg végre állást kaptam az egyetemen...
- Összekerülésetek után mit tartottatok elsődleges fontosságúnak az életben?
Katinka: - Hogy egészséges családot hozzunk létre. Elég hamar rájöttünk, hogy nekünk saját gyerekünk nem lesz, s akkor kértünk gyerekeket örökbe. Mivel Antal lánypárti, kislányokat kértünk, és kaptunk. A lányokkal könnyebben lehet élni, mondta, könnyebben nevelhetők, a tetejében ő már nem volt abban az életkorban, hogy focizni járjon a fiaival... Az életem legszebb időszaka volt az, amikor megismertem, el sem tudtam volna képzelni a további életemet nélküle, de gyerekek nélkül sem tudtam volna élni. Mert a gyerekek olyan csodálatos világot hoznak be az életünkbe, amit azok, akiknek nincs gyerekük, el sem tudnak képzelni. A Jóisten megadta nekem azt, hogy átéljek egy nagyon szép, nagy szerelmet, és hogy megéljek egy nagyon szép anyai szerepet. Nagyon jó gyerekeink voltak, vannak. Ha az életemből ez hiányozna, úgy érezném, hogy testileg-lelkileg rokkant vagyok. És bárki panaszkodik, hogy nem lehet gyereke, nem értem: miért nem fogad örökbe valakit. Olyan sok gyerek van a világon, akiket föl kellene karolni... Előbb gyerek, aztán kutya - mondta összekerülésünk után a párom.
Antal: - Hetvenöttől nyolcvankilencig éltük a nem kommunista értelmiség életét. Én a lányokkal eljártam templomba, Katinka kikísért bennünket a kapuig, és szomorúan integetett utánunk. Mint annyian mások abban az időben. Noha formálisan vallásszabadság volt, nem tarthatott velünk, nem merte kockára tenni a tanári állását...
Az Istennek, a hazának, az embertársnak a szolgálata
A rendszer azonban igényelte, hogy a maguk tudományos tőkéjét kamatoztassák. Dr. Hegedűst a nyelvtudása és történelmi érdeklődése folytán minden évben elküldték Európa különböző levéltáraiba a ,,jugoslavika' kutatására, a felesége pedig a német katedrán, a lehetőségek keretében szabadon dolgozhatott, utazhatott, kutathatott német nyelvterületen. Sok esetben a családját is magával vitte.
Katinka: - És vittük magunkkal a bilit meg a Morzsa kutyát is... Mi a titói érában soha nem voltunk megelégedve azzal, amit mint magyar kisebbség kaptunk. Nekünk nem jelentett különösebb kitüntetést az, hogy ösztöndíjjal tanulhattunk az egyetemen. Humboldt-ösztöndíjasként azt láttam, hogy a ,,rohadt kapitalizmus”-ban is már régóta tanulhattak a munkásgyerekek. A kőműves apámnak reggeltől estig dolgoznia kellett, hogy én és a bátyám elvégezhessük az egyetemet. A titói rezsim alatt az érezte jól magát, akiben nem volt különösebb céltudatosság, önérzet. Aki arra számított, hogy állam papa majd mindent elintéz helyette...
Antal: - Ami a titoizmusban nem tetszett: a kemény, éles vallásellenesség. Az értelmiségi élet követelményeihez hozzátartozott a materializmus, az ateizmus. Se a feleségem, se én nem fogadtuk ezt el, nagyon kemény munkával vívtuk ki, hogy mint értelmiségiek és mint hívő emberek ,,valakik' lehessünk. Amikor az ateizmussal és az egész diktatúrával kapcsolatos álláspontomat úgy fejeztem ki a bécsi tartózkodásom után, hogy ott kezembe került Milovan Đilasnak az akkor megjelent könyve, s olyan izgalmas volt, hogy fél lábon állva olvastam végig, egy-két irigy kartársam úgy adta le az UDB-nek, hogy a dr. Hegedűs szidta Titót, az egész jugoszláv rendszert, kint ellenpropagandát folytat a jugoszláv önigazgatás ellen... Akkor elvették az útlevelemet, s azt mondták, ne számítsak arra, hogy valaha is külföldre mehetek, hacsak... Hacsak nem vállalom azt, hogy az államvédelmi hatóság érdekeinek megfelelően Jugoszláviát és a szocializmust szolgálom külföldön. Mondták is, milyen témákról kellett volna jelentést készítenem, kiket megfigyelnem itthon is... Több hónapon keresztül gyúrtak... Attól fogva nem jártunk el senkihez a barátaink közül, és nem fogadtunk hosszú ideig senkit sem...
Katinka: - Mi úgy igyekeztünk tenni bármit, hogy az ne legyen feltűnő. Nekem akkor úgy tűnt, nagyon nagy tettet hajtottam végre azzal, hogy fölhagytam azzal a gyakorlattal, hogy szerbül tartsam az óráimat a többségében magyar diákságnak. Azt is nagy dolognak tartottam, hogy a gyerekek hozzám fordultak mindig segítségért, tanácsért, ha kellett valami, akkor is, ha karácsonykor nem akartak órára menni. 89-90-ben végre föllélegeztünk. Alapító tagjai voltunk a VMDK-nak, a német egyesületnek, a diáksegélyezőnek, minden magyar megnyilvánulásban részt vettünk. Emlékszem az első nyárra, amikor a VMDK kezdte szervezni a gyerekek nyaraltatását a Balatonnál... Ki vezette őket? Hát a Katinka! Pap Ferenccel autóbuszokat kerítettünk, az egész Telepet bejártuk, engedjék a gyerekeket, mi is megyünk, mondtuk a szülőknek... És nagy dolognak tartom, hogy elfogadtak bennünket azok az emberek, akikkel együtt dolgoztunk, mert hitelesnek tartottak bennünket... És mi is őket. A diáksegélyező aktivistájaként bárkihez fordultam, mindig segítettek, egyesek meglepő összegeket adtak, csak úgy, minden tanú, minden bizonylat nélkül! Ez a tevékenységünk aztán kicsúcsosodott az első újvidéki magyar diákbálban! Ez ma már nem tűnik nagy dolognak, de akkor, 91-ben, Újvidéken összeszedni a magyar diákságot, a fiatalság virágait - ahhoz merészség kellett. És nem voltunk olyan biztosak abban, hogy az simán fog lebonyolódni... Micsoda nagyszerű hangulata volt annak a bálnak, Istenem...! Az is nagy szó volt, hogy létrehoztuk a Pax romana vajdasági tagozatát, a nyugati katolikus értelmiség bábáskodásával.
Antal: - Egy olyan értelmiségi társaság alakult ki, amelynek tagjai boldogan élték meg azt a lehetőséget, hogy magyar értelmiségként deklarálhatják magukat.
Katinka: - Nagyszerű dolog volt, hogy a keresztény értékek nevében tudtunk fellépni, és magyarul.
Kilencvenkettőben aztán átköltöztek Újvidékről Szabadkára. Mert Katinka vendégtanárként Szegeden taníthatott, dr. Hegedűs meg munkát kapott a szabadkai levéltárban.
Antal: - Amit mondtam a Pax románára, az áll a százéves cserkészetre is. A rendszerváltozás után, amikor meghirdettük a cserkésztoborzókat, Szabadkán is azt éltük meg, hogy a magyar szülők százával hozták a gyerekeiket abba az ifjúsági szervezetbe, amelyben a jelszó az Istennek, a hazának és az embertársnak a szolgálata volt...
Katinka: - Én még azt szeretném hangsúlyozni, hogy mi a férjemmel mindent együtt csináltunk, mindent megbeszéltünk... De azért: az igazi mozgatórugó a Hegedűs...
Antal: - A férfi hordja a házasságban a kalapot, de a feleség teszi a fejére. å volt az, aki az új magyar szervezkedési lehetőségeket napirendre tűzte nálunk, és legyűrte az én papi gátlásosságomat, hogy csak vigyázni, csak óvatosan... Az ő biztatása nyomán nekifogtunk, és csináltuk.
S hogy mi a jó házasság titka?
Antal: - A jó házasságnak évezredes irodalma és múltja van. A probléma az, hogy a régi történelmi bölcsességeket, a Bibliának, az öregjeinknek a házassággal kapcsolatos bölcsességeit, tanácsait nagyon nehéz megélni. Azt pl., hogy ne nyugodjék le a nap a haragoddal... Vagy hogy jó példával járjatok elöl... s ne bántsátok igazságtalanul a gyerekeiteket.
- De hát mi az igazság?
- Látod, itt vannak a problémák! Az elvek nagyon szépek, a gyakorlatba ültetésük azonban nehéz. Az egyszerű pap így prédikált: testvérek, mindnyájan bűnösök vagyunk! Még talán én is.
- S hogyan tovább?
- Ahogyan eddig is. Ahol szükség van ránk, és hívnak, ott ezután is ott leszünk.