home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
Aki másképp látja a városokat
Szerda Zsófi
2019.06.30.
LXXIV. évf. 26. szám
Aki másképp látja a városokat

Lovra Éva. Azaz dr. Lovra Éva.

Jelenleg az Újvidéki Egyetem Építőmérnöki Karán kutat, témája a Mikrourbanizmus Közép-Európában (1867—1918), könyvet, cikkeket ír, a Szlovák Tudományos Akadémia vendégkutatójaként dolgozik, konferenciákat látogat, a Debreceni Egyetem Építőmérnöki Tanszékén tart kurzusokat, tele van tervekkel, tanul, olvas, utazik.

Nem volt hát könnyű összeegyeztetni vele az interjú időpontját és helyszínét, hiszen ritkán jár haza. Évát régóta ismerem. Ha ránézek, mindig arra gondolok, hogy ő a vajdasági Nicole Kidman. Azt mondja, ezt még nem hallotta, Scarlett Johanssonhoz viszont már többen hasonlították, bár azt is régen. Az itthon töltött óráiból raboltam el néhányat, hogy beszélgessünk egy picit, róla.


A szerző felvételei
 

* Az ember már abban is kifárad, ha csak belegondol abba a sok mindenbe, amivel foglalkozol. Mindig ilyen voltál? 

— Azt hiszem, igen. Szabadkán jártam egyetemre, s amint lehetőségem volt utazni, éltem is vele. És mindig sok minden érdekelt. Sokáig kerestem magam. Érdekelt a művészet, a tudomány, írtam, rajzoltam, kutattam. Nem mérnöknek készültem, hanem egy kicsit színésznek, egy kicsit filozófusnak, egy kicsit újságírónak, sőt, még patológusnak is, de erről szerencsére idejében letettem. Nem volt ez az út mindig ilyen egyenes, mint amilyennek most látom.

* Mikor kristályosodott ki számodra, hogy az építészet lesz a befutó? 

— Képzeld, egészen a doktori iskoláig nem voltam biztos abban, hogy ezt kell csinálnom, de az a fajta ember vagyok, aki ha elkezd valamit, azt befejezi. Ez a tulajdonságom valószínűleg az édesanyámtól jön. Úgy érzem, az építészetben, egész konkrétan a városépítészetben mindent megtaláltam, ami érdekelt, minden benne van, amivel eddig, ha futólag is, foglalkoztam. Tanulmányokat írok, tehát ott az irodalom, nyomozok, kutatok (a levéltárakat sokan utálják, én szeretem), és még a színészet is benne van, hiszen emberek előtt kell szerepelnem, amikor kurzust vezetek vagy amikor egy konferencián előadok. És szeretek úgy foglalkozni a régi történetekkel, hogy annak legyen valami értelme a jövőre nézve.

* Most Debrecenbe utazol. Az a bázisod? 

— Hivatalosan a szabadkai kar kutatója vagyok, s éppen az ezzel kapcsolatos dolgok, azaz a mikrourbanizmus meg a városépítészet vitt el Debrecenig, ahol városépítészet- és városmorfológia-kurzusokat tartok. Ezek azok a témák, amelyekkel régóta foglalkozom, amelyekben most már szakértőnek is mondhatom magam. Ezek ott kisebb kurzusok formájában megjelennek, így kerültem képbe. De most november végéig a Pravo na prvu šansu program a fő profilom. Minden mást, amivel foglalkozom, azt ennek rendelem alá. S kutatóként nagyobb szabadságom van, mint ha oktató volnék. A kutatói státuszba nagyon sok minden belefér.

* Az a bizonyos academic freedom.

— Hát igen. Bár ha ezt magyarra kellene fordítanom, akkor azt mondanám, hogy ez az, amikor azt csinálsz, amit akarsz, de azt 0—24-ben a hét minden napján, mígnem végül úgy lemerülsz, hogy egy napig csak alszol.

* Haha. Hát igen. Nemrég jöttél haza Dubrovnikból, és Szarajevóban is voltál a közelmúltban. Te is sokat utazol. Emlékszem egy régi olaszországi utad fotóira a gyönyörűséges olasz építészeti remekekről, a hozzájuk fűzött gondolataidra meg arra, hogy milyen rajongással beszélsz akár egy falról is. Mások azért fotóznak le egy épületet, mert híres vagy esztétikus. Te nem. Szerintem a fejedben ilyenkor ott dübörög a sok információ az épületről, a korról, amikor készült, az építőiről stb. Jól gondolom? 

— Jól. Az a borzasztó, hogy egyre inkább építészfejjel gondolkodom. S nem is alkotóépítész-fejjel, hanem építésztörténész-fejjel. Az esztétikán túl más jellegzetességek jutnak eszembe, s ahogy mondtad: a története, a készítője, a politikai és a történelmi kontextus. Szerintem a városokat izgalmasabb így felfedezni. Tudni kell a szépségük mögé látni. Jó, az én fejemben legalább tíz oldal pörög épületenként, de néhány éve próbálom csökkenteni a szakmai látásmódot, s átadni magam a pillanatnak, elfelejteni minden mást.

* Biztosan sírtál, amikor leégett a Notre-Dame. 

— Nem sírtam, de mivel a kollégám a gótikus templomok szakértője, elég sok mindent tudok. Rengeteget megtanultam mellette azok tetőszerkezetéről, így inkább az aggódás volt bennem, amikor megláttam a hírt, hogy el ne érjenek a lángok a nyugati homlokzatig, mert akkor a pusztítás megállíthatatlan és a kár felbecsülhetetlen lesz. Így is az, de van reális remény az újjáépítésre.

* Van olyan város, amelyikbe szerelmes vagy, s ahová bármikor visszamennél?

— Meglepő módon nagyon szeretem New Yorkot. Azért meglepő, mert én nem azzal a korszakkal foglalkozom, hanem az Osztrák—Magyar Monarchia idejének városépítészetével, valamint a II. világháború utáni titoista szocialista modernizmussal, és mégis: New York az abszolút kedvenceim egyike. Úgy indultam, hogy volt egy listám arról, mit akarok megnézni. Napra, órára lebontva. Egy kint élő kedves barátom azonban azt mondta, hagyjam a listát, próbáljam meg élvezni a várost, engedjem, hogy sodorjon. Az első napokban ez még nem sikerült, de elérkezett egy pillanat, amikor eldöntöttem, hogy megfogadom a tanácsát. És rájöttem, hogy ezt a várost valóban csak így érdemes magunkba szívni.

* Mi fogott meg leginkább benne?

— A hangulata. A lüktetése. Persze máshogy érzi ezt egy turista, és máshogy az ott élők. Ez minden várossal így van. Amikor elkezdtem nem városépítészfejjel nézelődni, csak sétálni az utcákon, minden megváltozott. Még a patkányok sem zavartak a metró mellett. Van ott egy olyan életérzés, amely beszippant, és nem enged. Az építészete is lenyűgöző, Breuer Marcell épületei, Manhattan sziluettje Brooklynból nézve és a múzeumok. Olyan múzeumélményeim voltak New Yorkban, mint sehol máshol. Nagyon szeretem az ’50-es, ’60-as évek modern művészetét, Jackson Pollockot, és itt akárhova mentem, mindez ott volt. Szóval New York meghatározó élmény volt számomra.

* S ha európai várost kellene mondanod?

— Sokat éltem Pozsonyban, és szeretem. Nagyon embermértékű. Ezt a várost sem kizárólag az építészete miatt kedvelem, hanem a természet és a város tökéletes harmóniája miatt. Egy picit buszozol vagy sétálsz, és már ott van az erdő. Nem tudom azt mondani magamról, hogy városi lány vagyok, aki meghal vidéken, ahogy azt sem, hogy csak vidéken tudom magam elképzelni. Mindkettő kell. Én Szabadkát is nagyon szeretem. Furcsamód nemcsak az Osztrák—Magyar Monarchia kori építészet miatt, hanem a szocialista modern oldal miatt is, mely lehet, hogy másnak depressziósan hathat, én azonban látom ennek a sármját.

* Mik a terveid? Azt mondtad, hogy szeretnél kevesebbet ingázni, szaladgálni városról városra.

— Ezt mindig elmondom. Ahogy azt is, hogy egyszer majd lesz egy biztos pont az életemben, saját ház, saját kocsi, a fészek, de azt látom, hogy nem biztos, hogy a világ jó felé tart a „saját” halmozásával. Nekem a biztos pont az életemben Topolya. Ott van az otthon, ott a családom, ott vannak azok az emberek, akikkel naponta beszélek. S igazából a sok utazás, ingázás miatt nincs is honvágyam. Egyetlen helyen volt, Pécsen, ahol doktoriztam, mert sokáig nem mozdultam ki a városból. Az állandóság számomra tehát Topolya. Ott el tudok tölteni sok időt úgy, hogy nem unom meg. Máshol nem. Elkezd bennem mocorogni valami, ki kell mozdulnom. De egy vajdasági lányból nem tudod kiirtani a vajdasági lányt. (Nevet.)

* Karrierista embernek tartod magad?

— Inkább azt mondanám, hogy vannak ambícióim, terveim, vágyaim és álmaim, melyek szorosan összefüggnek azzal, amit csinálok. Nekem nem egy új autó volt a vágyam, hanem hogy megszerezzem a PhD-t, vagy hogy elutazzak egy bizonyos helyre, hogy teremtsek valamit, legyen az akár könyv vagy a jövőben a család.

* Negatívnak tartod a karrierista szót?

— Én nem, de az emberek 90 százaléka annak tartja, főleg, ha egy fiatal nőt emlegetünk karrieristaként, hiszen szerintük ez csak úgy képzelhető el, hogy az a valaki csak bizonyos dolgoknak él, nincs férje, nincs gyermeke. Pedig a gyermeknevelés is lehet karrier. Sőt. De szerintem sokan engem is karrieristának tartanak, vagy túlságosan ambiciózusnak. Ezt elfogadom. Amit észrevettem a mi generációnkon, hogy a fiatal vajdasági nők nagyon céltudatosan építik az életüket minden téren. S itt lényegtelen, hogy valaki tanár, festő, édesanya, feleség vagy bármi más. Ahány nő, annyi hivatás. Ami közös bennünk, az a céltudatosság. S ez szerintem nagyon fontos a mai világban.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..