Aki lelőtte a lopakodót

Kedves olvasó,

Alábbi cikkünk weboldalunk előző változatából automatizálva került áthelyezésre, így szövegformázási és megjelenítési hibák előfordulhatnak. Megértésüket köszönjük!

Aki lelőtte a lopakodót

Székelykevére készülődve azt a feladatot, vagy inkább tanácsot kaptam, próbáljak meg elbeszélgetni a mesterlövésszel. Mármint Dani Zoltán nyugalmazott ezredessel, a jugoszláv hadsereg volt légvédelmi tisztjével, aki azzal alapozta meg - nyugodtan mondhatjuk - világhírnevét, hogy 1999. márci...

Székelykevére készülődve azt a feladatot, vagy inkább tanácsot kaptam, próbáljak meg elbeszélgetni a mesterlövésszel. Mármint Dani Zoltán nyugalmazott ezredessel, a jugoszláv hadsereg volt légvédelmi tisztjével, aki azzal alapozta meg - nyugodtan mondhatjuk - világhírnevét, hogy 1999. március 27-én, a NATO-légitámadás idején egységével lelőtte az amerikai gyártmányú F-117-es csodagépet, közismert nevén a lopakodót. Kicsit duzzogtam magamban a ,,fiús"-nak tartott interjúötlet miatt - írjanak a férfiak fegyverekről, repülőkről és hasonló ,,játékszerek"-ről, engem az emberi sorsok érdekelnek -, de arra is gondoltam, a beszélgetés úgyis kivihetetlen. Miért futnék össze éppen Dani Zoltánnal a Magyar Konyha Napjai elnevezésű rendezvényen, keresni viszont nem lesz időm. Nos, nem is kellett kutatni vagy kérdezősködni utána, mert ott volt. A TINET Ifjúsági Klub színeiben tárcsás (tányéros) bográcsost készített, amiből minden arra járó kíváncsiskodót szívélyesen megkínált. Nekem is a kezembe nyomott egy zsömlét, melyet előzőleg alaposan megmártogatott az étel szaftjában, meg egy darab kolbászt, de az én figyelmemet inkább az a DVD-film keltette fel, amelyből lezseren elvegyített néhányat az asztalán, a só, a paprika és a főzőkanál között. A 21. másodperc a címe, és természetesen róla szól. Később ugyanennek a filmnek a plakátja alatt ültünk le beszélgetni a testvére vendéglőjében. å egyébként pár éve a családjával, feleségével és három gyermekével, Kevevárán (Kovin) él. Arra voltam kíváncsi, milyen választóvonal volt a sorsában az 1999. esztendő, mennyire változott meg az élete.
Az újító és a csodagép
- Nagyon megváltozott körülöttem minden. Katonatiszt voltam, nem titkolom, szerettem azt az életet. Igyekeztem minél jobban végezni a munkámat, soha nem törődtem azzal, hány órát dolgozom. Mindennap addig maradtam, ameddig szükséges volt. Jó példával jártam elöl, amit a többiektől is megköveteltem. Azt a bizonyos találmányt sem a háború kitörésekor készítettem el, jóval előbb megvolt. Már akkor érdekelni kezdett a lopakodó ,,elcsípésé”-nek a lehetősége, amikor az első információk eljutottak hozzánk a gép létezéséről. Nagyon sokat gondolkodtam róla, de mindig arra az eredményre jutottam, hogy semmiképpen sem lehet láthatatlan. Egyszer, amikor ismét a szakirodalmat nézegettük az egyik, angolul jól beszélő barátommal, rájöttünk, hogy a hivatalos elnevezésben maguk az amerikaiak is csak ,,alacsony észlelhetőségű"-nek tartják a gépüket, vagyis olyannak, amit a radarok nehezen vagy kevésbé látnak. A vezetői értekezleten fel is vetettem a lehetséges megoldást, de egyszerűen leintettek, hogy a lopakodót nem lehet lelőni a rendelkezésünkre álló rakétával. Azt is elutasították, hogy a saját osztályomnál kísérleti jelleggel elvégezzem a technikai módosításokat. Bevallom, végül az alakulatom radarjain, a beosztottjaim tudtával, de engedély nélkül alkalmaztuk az általam javasolt változtatást. Március 27-én, amikor bekapcsoltuk, és megjelent a képernyőn a repülő, tudtuk, működik. 20 óra 42 perckor kilőttünk két rakétát, az egész 18 másodpercig tartott. Tudtam, a huszadik másodpercet nem léphetjük át, mert akkor végünk. Azonnal ki kellett kapcsolni az egész rendszert, és elhagyni a helyszínt, hogy ne fedezzenek fel minket. Nekem egyébként mindig az embereim élete volt a legfontosabb. A csapat nagyon jól felkészült, előtte sokat gyakoroltunk, hiszen olyasmit terveztünk, amit másoknak még nem sikerült elérniük. A lopakodó találatot kapott, Buđanovci falu környékén lezuhant, a pilótája katapultált. Ennek egyébként örülök, mert nem kívántam a halálát. Amikor mindez megtörtént, úgy éreztem, semmi rendkívüli sincs az esetben, ez a normális, erre számítottam, mehetünk tovább.
- Azt olvastam, hogy minden katonáját felterjesztette kitüntetésre, és mindannyian meg is kapták, Önt soron kívül ezredessé léptették elő, majd hamarosan nyugdíjba küldték. Miért?
- Azok az események, amelyek a visszavonulásomhoz vezettek, korábban kezdődtek. Tíz nappal a háború előtt egy eligazításon azt a parancsot kaptuk, hogy a cél érdekében nem számítanak sem az emberek, sem a technika. Én akkor felálltam, és azt mondtam, szerintem először az emberekre és a technikára kell tekintettel lenni, utána pedig, ha sikerül, az ellenségnek is adjunk egy akkora nyaklevest, hogy fájjon. A gyűlésen voltunk legalább százan, ki is fütyültek, ami rosszulesett. A politika engem nem érdekelt, de a katonák igen. Ezután már tervezték a leváltásomat. Mint megtudtam, először március 24-ére, majd a háború kitörése miatt 28-ára halasztották a cserét, vagyis az én félreállításomat. Csakhogy közben levettük a 117-est, és maradtam. De amint vége lett a háborúnak, azonnal áthelyeztek, logisztikai munkát bíztak rám. Ez olyan tevékenység volt, amelyet egy tizedes is nyugodtan elvégezhetett volna. A férfiak, katonák közötti szakmai féltékenység nagyon szörnyű dolog. Én bebizonyítottam, hogy valamit másként is lehet, amit nem tudtak elfogadni. Az sem számított, micsoda eredményt értünk el! A katonaságban mindent megbocsáthatnak, csak azt nem, ha olyasmit hajtottál végre, amit ők nem terveztek. Amire azt mondták, lehetetlen. Amikor szóltam, hogy más munkát szeretnék, elküldtek előadásokat tartani, ami nekem szintén büntetésnek számított. Ebből már tudtam, útban vagyok, nem kellek tovább, a hadseregben nincs számomra fejlődés, előrelépés. Ebből pszichikai problémáim is támadtak, infarktus előtti állapotban kerültem a kórházba. Keresni kezdtem, van-e más út a számomra. A családomban, a feleségemben és a három gyermekemben láttam meg a kiutat, akikkel korábban, a beosztásom miatt, kevesebbet törődhettem, mint szerettem volna. Megfordultam, és otthagytam mindent, vagyis magam kértem a nyugdíjazásomat.
Játékfilm és családi vállalkozás
- Azóta kereskedelmi menedzseri oklevelet szerzett, két céget is működtet, a falusi turizmus szervezésével foglalkozik, vagyis egyáltalán nem unatkozik.
- Mindkét fiam egyetemi hallgató, a leányka pedig negyedikes gimnazista. A pékségben kalácsot, tortákat, rétestésztát, kenyérmorzsát, levestésztát készítünk. A cég neve Danifamily, mert ezzel is hangsúlyozni szeretném a családi jellegét. Már nagyon várom, hogy a gyerekek átvegyék tőlem. Ma a székelykevei TINET Ifjúsági Klub színeiben főztem, hiszen mindenki részt vehet a munkájában, aki fiatalnak érzi magát. Minden nyáron kerékpártúrára indulunk, emlékezetes volt például az a karikázás, amelyet a falu alapításának 120. évfordulóján Bukovinába szerveztünk. Jövőre a Duna-Tisza-Kőrös-Maros jegyében alakítjuk a terveinket.
Elkészült a rólam szóló 56 perces dokumentumfilm, könyvet írok, és szeretném, ha filmet forgatnának erről az eseményről. Úgy tervezem, hogy amerikai-szerb kooprodukció lenne. Ezzel le is zárhatnánk a témát. A pilótával, aki a repülőben volt, internetes kapcsolatban vagyok. Egyébként Dal Zelkónak hívják, a nagyszülei az első világháború után Szlovéniából vándoroltak ki Amerikába. Még egyszer hangsúlyozom, nem őt tekintettem az ellenségemnek, én a támadást elleneztem. Nem vagyok negatív ember, mindenkinek jót akarok.
- Soha nem gondolta azt, hogy Milošević politikája miatt az ország megérdemelte a támadást?
- Azzal a politikával én sem értettem egyet, voltak lépései, amelyeket nem támogathattam. Háborút indítani szövetséges nélkül, nagy butaság. Mi azonban nem állhattunk félre, hiszen az országot, a népet kellett védeni. Katonaként nem a politikát tartottuk szem előtt, hanem azt, hogy megtámadtak minket.
- Sokan hiszik, hogy a hadseregtől hatalmas jutalmat, esetleg hallgatási pénzt kapott. Mi az igazság?
- Semmit sem kaptam. Se jutalmat, se külön pénzt, még kitüntetést sem. A nyugdíjam akkora, mint a többi katonatiszté, akit ebben a rangban szerelnek le. A találmányom miatt több országból megkerestek, főleg azok, akiknek az amerikaiakkal van problémájuk. Az első ajánlat idején még aktív katona voltam, a következő viszont a nyugdíjazásom után érkezett, mégis visszautasítottam. Pedig nem kis pénzről, dollármilliókról volt szó. De itt kellett volna hagynom mindazt, amire a katonaság után találtam rá. A testvéremet, a barátaimat, Székelykevét, ahol bárkivel leülhetek beszélgetni. Egy japán újságíró, miután elmeséltem neki, hogy pékségben dolgozom, menedzselem a saját árumat, megkérdezte, mennyit fizet nekem az amerikai hadsereg a hallgatásomért? Kezdetben nem akarta elhinni, hogy ilyesmiért senkitől sem kapok pénzt, de végül azzal vált el tőlem, hogy nem is vagyok igazi üzletember.
- Ez azt jelenti, hogy elégedett az életével?
- Nagyon elégedett vagyok. Van egy szép családom, a gyermekeim és a feleségem, akit nagyon szeretek. Róla azt is el kell mondanom, hogy mindig mellettem állt. Nélküle valószínűleg másként alakult volna az életem. Ott volt a háttérben, rendben tartotta a családot, én sokat voltam távol tőlük. Mondogatta is, hogy ő csak olyan apróságokkal foglalkozik, hogy lesz-e mit enni, lesz-e mivel fűteni, ki vannak-e fizetve a számlák. De a férje nagy dolgokról gondolkozik, például arról, lesz-e a háború vagy sem. Valóban így volt. Annyi köszönettel tartozom neki, hogy ki sem tudom mondani. Szeretem és becsülöm, mert megőrizte a családot, én pedig nyugodtan foglalkozhattam mással.
Éppen kikapcsoltam a magnót, amikor, szinte végszóra, hozzánk lépett a felesége, Irén. Készítettem róluk egy közös fotót is, majd elbúcsúztam a székelytől, aki lelőtte a lopakodót. A magyarországi sajtóban ugyanis így nevezték Dani Zoltánt.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Körkép rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink