* Gogol A köpönyegének főhőse Akakij Akakijevics, a kisember maga, egy izgalmas karakter. Téged melyik oldala, tulajdonsága érdekelt leginkább?

– A mi Akakijunknak nincs semmiféle képe arról az államról, amelyben él, és arról sem, mik a prioritások. Ő csak a munkáját végzi. Az eredetitől eltérően, aki csak aktákat másol a cári Oroszország bürokráciájában, a mi főhősünk most egy olyan állami hivatalban dolgozik, ahol titkos dokumentumokat tüntetnek el. Mindent megsemmisít, ami nem megfelelő az állam számára: titkos szerződéseket, piszkos ügyeket, politikai ellenfelek dossziéit, mindent, ami kompromittáló lehet. Akakij tehát szó szerint emberek életét semmisíti meg, miközben azt hiszi, hogy csak a munkáját végzi. Ezzel eleinte nincs is semmi gondja, aztán a körülmények megtanítják és megmutatják neki: pusztán az, hogy a munkádat végzed, néha szó szerint azt jelenti, hogy bűnrészes vagy azokban a gaztettekben, amelyeket más embereken követnek el. Én ebben párhuzamot látok minden olyan emberrel ebben az országban, aki csak a munkáját végzi a nyomorúságos fizetéséért. Ők ugyanazok, akik a saját gyerekeiknek másfél év tüntetés után sem tettek lehetővé egyetlen nap általános országos sztrájkot sem, nemhogy valami többet. Egyszerűen ezek a mi kispolgári kényelmeink, az a biztonság, amelyet inkább választunk, mint hogy bátrabb, tisztességesebb életet éljünk. A motivációm ezzel az előadással az volt, hogy feltegyem a kérdést: hogyan lehetséges, hogy eltűrünk olyan dolgokat, amelyeket nem kellene, honnan van bennünk ekkora gyávaság, illetve lehetséges-e, hogy mindannyian csak a saját munkánkat végezzük, és nem érdekel bennünket, hogy a világ körülöttünk széthullik? Mi a volt Jugoszlávia területén elfelejtettük a közjó fogalmának jelentését. Elveszítettük azt a tudatot, hogy amit teszünk, az nemcsak magunkért van, hanem egy közösség jólétének része is. Ahogy Tito elvtárs mondta: az egyén boldogsága elválaszthatatlan a társadalom egészének boldogságától. És mivel már nincsenek irányelveink, ideológiai platformjaink, de főleg progresszív platformjaink, mindenki a saját önző életét éli, arra törekedve, hogy minél sikeresebb legyen, minél jobb státuszt szerezzen, és minél kényelmesebb, stresszmentesebb életet éljen. Nem akarunk konfliktusba keveredni, másokra gondolni, és ez a kis önző emberiség termeli ki Akakij Akakijevicset. Ő egészen biztosan egy olyan társadalom terméke, amely nem ismeri a közjó fogalmát.

* Azt mondod, hogy eltűnt az emberekből az empátia?

– Azt látjuk, hogy az empátia elvesztését ösztönzik körülöttünk. Csak a legengedelmesebbek sikeresek, ők vannak megjutalmazva, azok az emberek, akikben a legkevesebb morál van. Mert az engedelmesség, a kellemetlen kérdések nélküli végrehajtása annak, amit mondanak nekünk, az egyetlen garancia a sikeres és hosszú karrierhez.

* Te is „csak a munkádat végzed”?

– (Nevet.) Igen, de szerencsére olyat választottam, amely lehetővé teszi, hogy kommentáljam a világ összes többi munkáját. A színház továbbra is egy jelentős társadalmi korrekciós eszköz. A köpönyeg című előadásunk számomra folytatása annak, amit az Újvidéki Színházban csináltunk a Miért állnak a szamarak a huzatban? című darabbal. Ott azt vizsgáltuk meg, hogyan teszi lehetővé a saját engedelmességünk és gyávaságunk a rendszer működését és az általa elkövetett szörnyűségeket, itt pedig egy olyan emberrel foglalkozunk, aki maga is a rendszer része. Ott a társadalom és a közösség volt a téma, itt pedig a rendszer belülről, mely úgy működik, hogy azokat jutalmazza, akik vakon engedelmeskednek, és mindannyiunkból szolgákat csinál. Egy ilyen rendszerben értelmét veszíti a tudomány, a kultúra, az oktatás, a gyerekeink úgy járnak iskolába, hogy tisztában vannak vele: a tudás és a jó iskolai eredmény semmit sem fog számítani az életben. Sokkal fontosabb egy párthoz tartozni, meg kell tanulni alkalmazkodni, tudni kell mikor ajánlatos hallgatni. Minden, amit az én generációm erénynek tartott, az a mostani nemzedékek számára hátrány lett. A társadalom az engedelmességet nevezi normának, nem az egyéni tudást, minőséget és sikert.

* Hiszel még abban, hogy a színház képes üzenetet közvetíteni a nézőknek?

– Biztos vagyok benne. Nem fogunk forradalmat csinálni, de legalább mi vagyunk a tűz őrzői. Nekem jelenleg körülbelül húsz előadásom van repertoáron hat ország színházában. Ha ezeket havonta egyszer-kétszer műsorra tűzik, az körülbelül 100 000 néző évente. Nem kevés emberrel kommunikálok tehát a saját előadásaim által. Ez egy lehetőség arra, hogy álláspontokat sugalljak, kérdéseket tegyek fel. Ebben a korban talán a színház az egyik utolsó olyan oázis, amelyben még lehet bízni, amely képes lehet valamilyen jövőbeli platformot létrehozni az emberiség számára.

* Ez csak a színházra vonatkozik, vagy a művészetre általában?

– A művészetre általában, csak mi, akik színházzal foglalkozunk, némileg önző módon azt hisszük, hogy ez a legfontosabb. Az mindenesetre igaz, hogy ez az egyetlen művészet, mely élő, közvetlen kapcsolatban van az emberekkel. A többiek közvetettek. Mi élő emberekhez beszélünk, helyben, élő művészetet létrehozva. Ez az, ami számomra bármely más művészeti ágnál sokkal erősebbé teszi a színházat.

* Negyedik alkalommal dolgozol a Kosztolányi Dezső Színház társulatával. Könnyebb olyan csapattal együttműködni, amelyet már ismersz?

– A legfontosabb, hogy ugyanabból a „kézírásból” jöjjön a csapat. Ez az egyike azon kevés színházaknak az életemben, ahol ennyiszer dolgoztam – ez is mutatja, hogy kölcsönösen érdekesek és kedvesek vagyunk egymás számára. Nekem ez egy oázis. Én így képzelem el a színházat: energia, játék, öröm, érzelem. Lenyűgöző, ahogy az új emberek kiválasztása történt, mert a Kosztolányi szellemiségéhez igazodnak: elkötelezettség, kutatói attitűd, nyitottság. Két új színész is szervesen illeszkedik az együttesbe. Jó érzés itt dolgozni. A mai színház egyre inkább termékké válik a neoliberális kapitalizmus miatt: kevesebb idő, kevesebb pénz, nagyobb nyomás. Ez megöli a kutatást és az alkotást. A Kosztolányi azonban még mindig színházi művészetként működik, nem termelőként.

* A próbafolyamat során sok improvizációs feladatot adsz a színészeknek. Ez miben és hogyan segíti a munkádat rendezőként?

– Elsősorban abban segít, hogy mindannyian mélyebben is elmerüljünk a témában, mellyel foglalkozunk. Ez egy közös kutatás, s így az eredmény is jobb, mint amikor a rendező kész tények és megoldások elé állítja a színészt. Ami specifikus a Kosztolányi-színház és A köpönyeg esetében, az az, hogy az improvizációk konkrétan hozzájárultak a kész előadáshoz is, hiszen az anyag egyharmada közvetlenül a színészek improvizációjából született meg.

* Milyen érzés számodra olyan nyelven dolgozni, amelyet nem beszélsz?

– Azt gondolom, hogy a magyar színészek elhivatottabbak, és egy régi, jó értelemben vett módon elkötelezettek a színház iránt, amit én nagyon szeretek. A nyelv persze akadály, de ha megállapodunk abban, miről szól a jelenet, mi a feladat, mi a karakter célja, akkor a rendező minden nyelven látja, ha valaki „hazudik” a színpadon. A nyelv nem ismerete egyébként segít egy autonóm színpadi nyelv létrehozásában, ezért ezek az előadások vizuálisan erősebbek. Meg vagyok győződve róla, hogy nyelvtudás nélkül is érthető a történet és az érzelmi tartalom.

* A te előadásaidban mindig ott a humor, a groteszk, a cinizmus, akkor is, ha nem vidám történetet mesélsz. Miért fontos ez neked?

– Mert az élet nem csak tragikus. És mert kell egyfajta „levegővétel”. Ráadásul minden karakternek több rétege van: nem csak pozitív vagy negatív, és éppen ez teszi őket érdekesebbé. A mi Akakijunk sem pozitív hős, de bizonyos pillanatokban nehéz nem szeretni vagy sajnálni. És éppen ez az empátia adja az egész előadás komplexitását. Nem ítélkezni akarunk, hanem megérteni, mi tesz bennünket gyávává és engedelmessé.

* Sokat dolgozol. Soha nem érzed úgy, hogy be kellene iktatnod egy hosszabb szünetet?

– Ha boldogabb időket élnénk egy valóban demokratikusabb országban, és ha a világ nem volna ilyen szörnyű, amilyen most, talán. Ha a világ tisztességesebb, igazságosabb, jobb volna, akkor valószínűleg nem volna ennyire erős igény a korrigálására, és nyilván sokkal kevesebbet dolgoznék, inkább a szépséggel, a vizualitással, az előadások esztétikai dimenzióival foglalkoznék, nem pedig azzal, hogy mit akarunk mondani.

* Akkor ennek fényében mi vár rád a következő évadban?

– Az ősszel Szlovéniában dolgozom majd, utána pedig ismét Svédországban, ahol egy radikális előadást rendezek Igazságot Breiviknek címmel. Ő az, aki 74 fiatalt ölt meg egy szigeten. Az ő ügye jól megmutatja a nyugati demokrácia ellentmondásait. Sok a terv, és ha minden jól alakul, 2029-ig már most tudom, mikor mit fogok csinálni, de őszintén szólva boldogabb lennék, ha a világ annyira megváltozna, hogy az ilyen előadásokra már nem is lenne szükség.