Akár az ősember volt az első, akár később történt, azt már elég régóta tudjuk, hogy ajándékot jó adni és jó kapni. Van, aki azt vallja, az az igazi, ha kap, a nagykönyv szerint viszont akkor kellene jobban éreznünk magunkat, ha adunk. Ha őszinték akarunk lenni, mindkettő isteni érzés.

Mindjárt karácsony. Az ünnepre való készülődés már sokkal korábban beindult. Esetemben már az ősz közepén. Vásárolni ugyanis nem szeretek. Tudom, tudom, ez nem jellemző a nőkre… Tervezni viszont annál jobban imádok, ezért még otthon kitalálom, kinézem, kinek mit adok majd ajándékba karácsonyra. Így könnyen, és ami még fontosabb, gyorsan, ergo fájdalommentesen letudom a beszerzést.

Hogy ne legyen mindebből egy utolsó pillanatos hajsza, a legjobb részt, a tervezést már novemberben elkezdem. Magam elé képzelem azt, aki majd izgatottan bontogatja az ajándékomat. Belegondolok, minek is örülne meg leginkább, vagy mitől kerekedne óriásira a szeme a meglepetéstől. Fontos, hogy személyre szóló legyen, amit adok, akkor is, ha csak egy apróság. Egy masszázskupont a hátára panaszkodónak, valami tarka selyemsálat annak, aki magának soha nem venné meg, de vágyik rá, kinyomtatott családi fotókat annak, aki nem használja a közösségi oldalakat, csokikülönlegességet az édesszájúaknak. S ami mindig beválik, az a könyv. A kézműveskedést nem örököltem, ezért horgolt nyuszikat és hímzett díszpárnákat valószínűleg soha senki nem fog tőlem kapni.

A csomagolással sem szeretek bajlódni, úgyis a kukában végzi a széttépett papiros. Megteszi egy régi újság borítója is.

Ha pedig engem kérdeznek meg, mire van szükségem, a legőszintébben tudom azt mondani, hogy semmire, s éppen ezért örülök meg mindennek. De akár karácsony, akár születésnap, legjobban mégis a közös ebédet, vacsorát várom.

Mindezek fényében kívánok az egész szerkesztőség nevében boldog, békés karácsonyt minden olvasónak, és még azt is, hogy találják a fa alatt azt, aminek a legjobban örülnének.