Az üres templom hűvöse valahogy mindig megnyugvással tölt el. Jobban szeretem, amikor senki sincs körülöttem, csak az üres padsorok. Ilyenkor könnyebb kapcsolatot teremteni Istennel, könnyebb felé fordulni, könnyebb érezni a jelenlétét. De valami zavar. Még nem jöttem rá, mi az, de nem telik el sok idő, és beugrik: újabb neveket, feliratokat véstek a padokba az unatkozó gyerekek. Próbálom elképzelni, miért, mi játszódhat le a fejükben, amikor szentmise közben rongálással múlatják az időt, de nem tudok rájönni.

Kifelé jövet, rögtön a bejáratnál üres kólásflakon. Három méterrel odébb áll a szemeteskosár, de bizonyára hosszú lett volna az út odáig… Az autóbusz-megállóban várakozók között álldogálok, és figyelek, mert már nem tudom abbahagyni: sokan dohányoznak. Zavaró, de nem mondhatok semmit, elvégre a szabadban vagyunk, legfeljebb arrébb állok. Amikor viszont feltűnik az autóbusz a sarkon, mindenki egyszerre dobja le a csikket. Csak úgy, a lába alá, esetleg egy kicsit távolabb, az útra. Van, aki rátapos, van, aki nem. Csikkek mindenütt. A buszban senki nem hord maszkot, megszoktam, addig sem hordtak, amíg kötelező volt, most meg főleg. Sokan megbámulnak, amikor felveszem, és a helyére igazítom a sajátomat. Én azért nem adom fel, hiszen az egészségem is ajándék, úgy érzem, kötelességem őrizni, vigyázni rá.

(Szalai Attila rajza)

Félórányi utazás után leszállok, a maszkot visszateszem a zacskójába, és eldobom a legközelebbi szemetesbe. Nem messze, egy fa ágán használt maszkot lenget a szél. Mennyivel könnyebb lehetett oda felakasztani, mint a kukába dobni! (Érezzék az iróniát!) Nem vigasztal az a tudat sem, hogy az illetőn legalább volt maszk…

A tágas, széles utcák ontják magukból a tavasz illatát, rügyet bontanak a fák, virágzik a világ. És füstöl. Mert az utcán, a ház előtt valaki felgyújtotta az ősz óta felhalmozódott avart. És ha már megrakta azt a tüzet, gyorsan megszabadult még egy-két dologtól, ami úgyis csak a helyet foglalta az udvarban: régi rongyok és egy kiszuperált bicikligumi is füstölög a halmon. Átütő, az orrot irritáló bűz terjeng az egész környéken. Maga az ember, aki a tüzet megrakta, már rég sehol, gondolom, a hermetikusan bezárt ablak mögött sörrel a kezében bámulja a tévét a szobában. Az utam még elvezet a patak mellett is. Persze, ennek az elképesztő bűzéről már nem is teszek említést, mindenki képzelje el, milyen lehet, amikor a környékbeli háztartások egy részéből ide engedik ki a szennyvizet…

A házunk előtt megállok a szokásos szemétszedő körutamra. Sarokház a miénk, körül árokkal, ezt sokan használják hulladéklerakónak: tejesflakonok, csokoládécsomagolás, zacskó és az elmaradhatatlan „limenkák”, napi szinten. Többször elhatároztam, hogy nem szedem össze: nem én dobtam el, nem érzem úgy, hogy az én szégyenem, ha tele van szeméttel a házam környéke. Aztán mindig dühöngök egy sort, és csak feltakarítom. Szélmalomharc, de csinálom.

Ha az Olvasó most azt hiszi, én magam vagyok a megtestesült tökéletesség, nagyon téved. Nem vagyok az, én is szennyezem a környezetemet: van, hogy túl sok vizet pazarolok, és van, hogy elveszem a zacskót a boltban, mert elfelejtem magammal vinni a táskámat. Én is szívesen utazom, többször ültem repülőn, nem éreztem magam bűnösnek emiatt. De valami alaptisztességet mégis belém neveltek a szüleim. Az udvarunk tele van facsemetékkel, és csak még több lesz belőlük, ha rajtam áll. A szemetemet nem más háza elé dobom el, és nem rongálom más tulajdonát. A köztulajdont sem. Nem égetem el a szemetet, „mert az olcsóbb”, és nem az utcára engedem ki a szennyvizet. Ennyi a minimum, amit mindannyian megtehetnénk, mert ennyivel tartozunk. Önmagunknak, a gyermekeinknek, az unokáinknak. És legfőképpen: magának a Teremtőnek, akitől az életünket, a világunkat kaptuk ajándékba. Ez a legértékesebb ajándék, melyet csak kaphattunk, itt az ideje, hogy elkezdjünk úgy is viszonyulni hozzá!

Az elkezdéshez, de a folytatáshoz is van egy kiváló dátum: április 22-e, a Föld napja.