Elmondtam már valahol, hol és milyen körülmények között ért az 56-os forradalom és szabadságharc Híre. Tartalékos katona voltam éppen, s kint sütkéreztem a barakk előtt, amikor futva siettek hozzám szerb bajtársaim:
- Pesten föllázadtak a magyarjaid!
Így, a magyarjaid. Azaz a magyarjaim.
Míg én kint sütkéreztem, ők benn, a barakkban hallgatták a rádiót. S tüstént futottak a Hírrel hozzám, a magyarhoz. Tudták rólam, hogy az vagyok, nem is kellett ezt titkolnom előlük. Még kevésbé letagadnom. A Jugoszláv Néphadseregben ugyanis a szerbek, a horvátok, a szlovének, a bosnyákok stb. mellett szolgáltak még ruszinok, albánok, magyarok stb. is, hiszen ez a hadsereg, ahogy azt már az óvodában is tanították, a testvériség-egység védőbástyája volt. És eszébe sem jutott volna senkinek, hogy ezen testvériség ellen véteni merészkedjen.
Vajon tudatos merénylet volt-e hírhozó bajtársaim részéről, hogy engem odasoroltak a pesti lázadókhoz? Feltételezni se merem, most utólag sem, annyi év után. Persze, vajon kihez futottak volna a Hírrel, ha nem egy olyan bajtársukhoz, akiről tudván tudták, hogy magyar? De hogy az ő magyarjai lennének a fellázadt pesti magyarok? Honnan bújt ez elő mégis belőlük? Mily tudatalatti vagy esetleg nagyon is tudatos, de eltitkolt, föl nem tárható rétegekből? Netán rejtett gyanakvásukat megvallva?
Nem pirultam el, de nem is lelkesedtem föl azért vagy amiatt, hogy engem, az itteni, jugoszláviai vagy vajdasági magyart a pesti, netán az egész magyarországi - akkor még nem mondhattuk ki, nem írhattuk le, hogy anyaországi - magyarral azonosítanak. Hogy tudatuk mélyén az vagyok én is, pesti magyar. Holott én az ő szemükben - őszintén, avagy csak látszólag? - a saját meggyőződésem szerint is, jugómagyar voltam. Egy olyan nemzetrész tagja, akit Jugoszlávia vett védőszárnyai alá. Itteni ruszinokat, románokat, magyarokat stb. åk voltak a ,,mi' ruszinjaink, magyarjaink stb.
S most mégis hirtelen, önkéntelenül, minden rossz szándék nélkül kibuggyant belőlük: ,,a pesti magyarjaid'!
Nem örültem a Hírnek. Nem lelkesedtem föl a hallatán. Nem azért, mert jó és hű ,,jugómagyar' voltam, hanem, mert immár jómagam is a rádió mellé sietve, a híreket hallgatva, a szocializmust mint olyat (mint milyet és melyiket?) féltettem.
Utólagos magyarázkodásnak tűnhet, hogy a mi szocializmusunk már akkor más volt, mint a szocialista tábor szocializmusai, hinni próbáltunk abban, hogy a miénk emberarcú, hogy az emberért van, nem az ember ellen.
A forradalomról Hírt hozó társaim szava, úgy látszik, mindenek ellenére mélyen megmaradt bennem, hiszen időnként még mindig hallom, s ha nagyon patetikus akarnék lenni: különösen napjainkban. Mert ösztönösen ugyan, tudat alatt, de minden megfontolt, beugrató szándékuk ellenére rásejdítettek annak a szabadságharcnak a lényegére: minden magyarok szabadságharca volt az, nem csak a bátraké - a kételkedőké, a megtévesztetteké is! A ,,jugómagyaroké' is!
Igen, 56 október 23-án Pesten föllázadtak a magyarjaim. Így: a magyarjaim. S ezt nem én mondtam ki, hanem szerb testvéreim azon az újvidéki kaszárnyaudvaron.
Jómagam jóval később kezdtem talán nem is annyira lázadni, mint inkább lázongani. Nehezen érő botladozóként. Módjával. Ahogy lehetett. S ahogy még lehet.
Ezért van s lesz könnyű álmuk azoknak, akik azon az ötven évvel ezelőtti Hajnalon bátor szívvel, félelem nélkül ébredtek.