Ezekben az írásokban a derűt, a zsibongást, az összetartozás boldogságát érezni a sorok mögött akkor is, amikor az anya, az apa éppen arról beszél, hogy sokszor nem könnyű. S amikor azt mondják, hogy beosztással minden megoldható — mi pedig arra gondolunk, hogy most jönnek szóba az anyagiak —, kiderül, ők az időről beszélnek. Az idő beosztásáról, az ügyes szervezésről, és nem a pénzről. És, persze, az okos nevelésről. Ami kimondatlanul is nyilvánvaló. Hiszen a gyerekek számára olyan természetes, hogy besegítenek a házimunkába és a kisebbek pesztrálásába, mint az, hogy együtt játszanak. Olyan családok ezek (napilapunk találó sorozatcímével élve), ahol jó otthon lenni.

Hogy mitől jó? Szerintem attól, hogy van értékrendjük. Vagy butaságot beszélnék? Hiszen értékrendje minden embernek, házaspárnak van. Igaz. A nagycsaládokban éppen az a fantasztikus, hogy mindig pontosan tudják: mi az, ami igazán fontos az életben meg az adott hétköznapi pillanatban, és mi az, ami nem. És nemcsak tudják ezt — amiről mi, többiek ,,ebben a rohanó világban’’ gyakran megfeledkezünk —, hanem tudatosan ennek az értékrendnek megfelelően igyekeznek élni az életüket.

Ennyi. Ha nem egészen világos, hogy mire gondolok, mondok egy példát. A Palicson élő háromgyerekes fiatal házaspár (napilapunk mutatta be őket) otthonában nincs tévékészülék. Azért nincs, hogy ,,a szabad órákat valóban egymással és tartalmasan töltsék el — és nem utolsósorban a gyerekek érdekében is —, hogy a tévé ne rabolja el az idejüket a fontosabb dolgoktól’’. Márpedig a fontosabb dolgok közé tartoznak a közös séták, a kirándulások, a barátokkal való találkozások. Ahogy a közös séták, a gyakori kirándulások, a barátokkal való találkozások híve az a fiatal házaspár is, amelynél nemrég született meg a második baba. A megérkezése előtti lakásátrendezést pedig azzal kezdték a szülők, hogy — elajándékozták a televíziójukat.

Azt, hogy a tévé nem gyerekcsősz, mondaniuk sem kellett. Az a készülék az első gyerek születése után sem működött napközben soha. Olykor, esténként, ha már megfürdött és elaludt a baba, néha-néha bekapcsolták a tévét. De mindig ugyanarra a következtésre jutottak: nézhetetlen. Hiába a sok csatorna, színvonalas játékfilmet, igényes riportfilmet, tisztességes vitaműsort alig adnak. Ömlik a tévéből a butítás, az emberekkel való manipulálás, és az a sok szenny, melyet szappanoperának meg valóságshow-nak neveznek. Szóval: amikor elhatározták, hogy a csöppnyi gyerekszobából a kicsik hálószobája lesz, a hallból pedig (ahol a tévé állt) tágas gyerekszoba, a sík képernyőjű LG fölösleges bútordarabbá vált. Úgy határoztak, hogy nem viszik át a nappaliba, még a konyhába se, inkább elajándékozzák. Úgy gondolják, ha meg akarnak nézni egy-egy jó filmet, majd letöltik a világhálóról, vagy kiveszik a tékából — ehhez tökéletesen megfelel a számítógép hatalmas képernyője. Egyébként is: ők inkább olvasni szeretnek. Szenvedélyesen teszik ezt kicsi koruk óta, s ezt a mintát szándékozzák közvetíteni, átadni a gyerekeiknek. Ahogy elsőszülöttjüknek, a hároméves kisfiúnak már át is adták annak az élményét, hogy főzni, a konyhában sürögni-forogni nem kényszer, nem kínos kötelezettség. Hanem jó szórakozás, remek közös időtöltés, vidámság és élvezet.

Nem tudhatom, hogy ennél a házaspárnál a tévé elajándékozása azt jelenti-e, hogy idővel jön majd a harmadik gyerek is. S ezzel ők maguk is nagycsalád lesznek? Csak azt tudom, hogy szeretem elolvasni a nagycsaládokat bemutató írásokat. Mert olyan fiatalokat ismerhetek, ismerhetünk meg általuk, akik talpraesettek, határozott elképzeléseik vannak a világról — és magukról benne. Olyan fiatalokat, akik tudják mit akarnak, jól csinálják, szakmájukban/hivatásukban és szülőként is remekül teljesítenek, és ettől jól érzik magukat a bőrükben. Olyan fiatalokat, akik értékeket közvetítenek, és ezzel példát mutatnak. Nemcsak saját korosztályuknak, hanem nekünk is, idősebbeknek. Mindannyian tanulhatunk tőlük.