Magyarkanizsán, a Tisza partján álló Balkan-terasz adott otthont a Modern Folking nevű program zárókonferenciájának. A folyó látványa s a strand közelsége már az előadók érkezése előtt jó hangulatot vetített előre. Az Interreg—IPA Magyarország—Szerbia Határon Átnyúló Együttműködési Program keretében kétéves időintervallumban szervezett Modern Folkingot három lebonyolító partner valósította meg.
A konferencia moderátora Vígi László, a Wemsical Serbia Ifjúsági és Kulturális Egyesület elnöke volt, ő nyitotta meg a rendezvényt, majd mindhárom partnerszervezet bemutatkozott, illetve beszámolt a projektumban való részvételi arányáról, a megvalósított programokról, a további tervekről.
Kujundžić Alisa, a szegedi Katolikus Ifjúsági Alapítvány munkatársa elmondta, a projektumban az volt a céljuk, hogy a vajdasági és a dél-alföldi régiót minél jobban bemutathassák a fiataloknak. A vírushelyzet egy picit beleszólt programjaik szervezésébe, viszont a két éve tartó projektum keretében meg tudták szervezni az első Street Folk Fesztivált. Nagy falat volt számukra belevágni egy ilyen nagy munkába, mint a Modern Folking, hiszen ők voltak a projektfelelősök is, de meg tudták oldani az önrész előteremtését, illetve állandó programjaiknak köszönhetően nem tartottak a pénzügyi nehézségektől.
Virág Gábor a kishegyesi Dombos Polgárok Egyesülete képviseletében érkezett. Néhány szóban bemutatta a Dombos Fesztivált, mely az idén lett volna húszéves, de sajnos nem tarthatták meg, csak két műhelymunkát: egy kreatívírás-tanfolyamot és a képzőművészeti alkotótábort. Mint mondta, a kezdetek kezdetén egyfajta politikai tiltakozás is volt bennük a miloševići rendszer ellen, ebből próbáltak kiszabadulni, s a mindennapoknak normalitást találni. Egy 2001. évi NKA-pályázatnak köszönhetően aztán megszervezték az első Dombos Festet. Akkor egy hónapon át minden hétvégén zajlottak a programok, több helyszínen. Egy 2002. évi támogatásnak (Esély a Stabilitásra Alapítvány) köszönhetően pedig elkezdődött a Hegyalja utca mint helyszín kialakítása, mely előtte egy illegális szemétlerakó volt. Azóta ingatlanokat is vásároltak, így ma már a fél utca a Dombos Polgárok Egyesülete tulajdona, kiegészülve egy új helyszínnel, ez a Dombos Wine Club. Mivel a Malomfesztiválra sohasem tekintettek konkurenciaként, sokkal inkább egy olyan új színként a fesztiválpalettán, amely ugyanazon értékek és célok mentén szerveződik, szívesen vágtak bele egy közös projektumba, s pályáztak együtt.
Vígi László is beszélt a Wemsical Serbia vállalásáról és programjairól. Két és fél év alatt tizennégy néptánc-, illetve népzenei est megszervezését és lebonyolítását vállalta magára a szervezet, Fonó Klub néven, és már ezzel szervesen kapcsolódik a Dombos Fest mögött álló Horváth Lászlóhoz is, aki a Fonó Budai Zeneház igazgatója, s engedélyezte a név használatát. A programok összeállítása során nagy hangsúlyt helyeztek a hagyományos és a modern közötti párhuzamokra, a fúziókat, a szinergiát keresték, amikor zenekarokról, fellépőkről gondolkoztak. Rengeteget segített nekik a magyarkanizsai Tisza Néptáncegyüttes, mely a Modern Folkingba aktívan belefolyt a saját programjaival. Emellett sokat köszönhetnek az önkormányzatnak és Fejsztámer Róbert polgármesternek is, hiszen a pályázáshoz szükséges önrészt a város fedezte.
A bemutatkozások után következett maga a konferencia, melyet Közös jövőképünk — Közösségi jövőképünk című előadásával Resócki Rolland néprajzkutató, néptáncpedagógus kezdett meg. Előadásában inkább kérdéseket fogalmazott meg, hiszen, mint kiderült, vannak aggályai. Mint mondta, az ő idejében a próbák után senki nem rohant haza, ő maga is hetente járta a táncházakat, és ha kellett, ott aludt másik városokban, de ezt mostanában nem tapasztalja, mindenki rohan haza, bújja a telefonját. Hol tartunk tehát most? — tette fel az első kérdését. Majd folytatta: Miért van csak néhány fellépő a KNV-n, ha több ezer néptáncos létezik Vajdaságban? Szerinte ha valaki nem fellépőként vesz részt egy rendezvényen, akkor magánemberként már el sem megy. Majd folytatta a kérdések sorát: Mi az oka, hogy bizonyos rétegeket nem tudunk megszólítani? Miért nem járnak táncházba, s ha járnak, miért nem táncolnak? Mi változott meg? Gondolkodás? Motiváció? Társadalom? Kinek kellene motiválni? Hol a probléma gyökere, s van-e megoldás? Mint mondja, jelenleg ott tartunk, hogy a helyzet az egyházéra hasonlít. Üres templomok, melyek csak az éjféli misére telnek meg. Az éjféli misére, azaz a táncháztalálkozóra. Jelenleg húsz néptánctábor van Vajdaságban, ami szerinte nem jó. A kevesebb ez esetben több lenne, hiszen egészen más légkör alakulna ki, ha csak négy-öt tábor lenne, de mind 200-300 résztvevővel, mint régen.
— Akkoriban mindenki hajnalig táncolt és énekelt, nem kellett könyörögni a zenészeknek, a Szökős jött bennünket kérdezni, hogy mit szeretnénk táncolni, s már húzta is. Alulról kellene most is szerveződni, mert mindig a spontán dolgok a legjobbak. Fontos a műhelymunka, melyen belül a koreográfus vagy a csoportvezető eldönti, melyik irányba halad: követi-e a táncszínházi vonalat, vagy a hagyományos mellett marad. A lényeg, hogy a gyermek érezze magáénak a táncot. A külsősöket kellene megfogni, meg a nyolcadikos és a középiskolás gyerekeket. Fontos, hogy ne kövessünk sémákat, alakítsuk inkább ki a sajátunkat — mondta Resócki Rolland.
A második előadó Miroslav Jovančić volt, a Szabadkai Kortárs Galéria kurátora, zenész, festőművész. Előadásának címe: A hagyományos és a kortárs találkozása a kortárs művészetekben.
— A hagyomány egy folyamat. Thelonious Monk, a zongorista jutott eszembe, ő mondta, hogy az egész emberiség a kezdetektől fogva egyetlenegy dalt énekel, s ez a dal szüntelenül folytatódik, a generációk pedig csak átadják egymásnak. Sok igazság van ebben. A kortárs több értelemben ellentétes a hagyománnyal, melynek szilárd gyökere van a múltban, mégis él a jelenben is. Minden jelennek van egy olyan adottsága, hogy találkozik a hagyománnyal. De sok mindentől függ, hogy ez a találkozás megtörténik-e, vagy sem — indította előadását. — Egy alkalommal Győrben léptünk fel Bakos Árpival. Megjelent egy bácsi, később tudtam meg, hogy ő Fodor Neti Sándor volt, az egyik leghíresebb erdélyi prímás. A hegedűje igen rossz volt, de amikor elkezdett muzsikálni, életemben első alkalommal olyan zenei energiával találkoztam, amely lenyűgözött. Úgy kezelte a hangszert, ahogy senki, akit én ismertem, pedig sok hegedűssel találkoztam életemben. Olyan volt, mint egy cunami.
Jovančić képzőművészeti példákat is hozott a hagyomány és a kortárs összefonódására: Picasso, Van Gogh és Berki Viola nevét említette, valamint a szabadkai Raichle-palotáról is beszélt, melyet a modernizmus tombolásának időszakában „túl szépnek” tartottak. Szót ejtett Király Ernőről és Bartók Béláról is, akiknek zenei hagyatéka nagyon fontos, megkerülhetetlen, ők szintén ötvözték a hagyományost a modern hangzással. Bartók harmóniái emellett a kortárs zenében és a jazzben is óriási szerepet töltöttek be. Előadása végén az asztalon fekvő hegedűjét sem hagyta tovább pihenni, a Kis kece lányom csendült fel a Tisza-parton, Jovančić-féle újraértelmezésben.
A konferenciát Sutus Áron, a VMMSZ elnöke, kulturális menedzser zárta a Meg kell-e a hagyományosnak újulnia? című előadásával.
— Amikor a hagyomány megjelenik, feltevődik a kérdés: meg kell-e újulnia? Első körben mindig a közösségteremtőkről, teremtésről kezdünk el gondolkodni, de most olyan társaságban vagyunk, ahol ennek jelentőségéről nem kell túl sokat beszélni, hiszen ennek lelkülete az itt jelen levőkben megvan. Meg kell tanítani az utánpótlást arra, hogy a hagyomány nem egyenlő a hagyományossal. Meg kell teremteni azokat a középpontokat, amelyek révén megértik, mit akarunk átadni. Hogy ezekre milyen módszerek, műhelyek állnak rendelkezésre, milyen kreatív ötletek szükségesek ahhoz, hogy ezek meg tudjanak maradni, s úgy újulhassanak meg, hogy küldetésük ne változzon. Azt gondolom, ez a mai kor legnagyobb kihívása — mondta Áron, majd hozzátette, ezt igyekszik minél jobban megugrani a VMMSZ és a VMMI is. Ezután bemutatta azokat a programokat, amelyek ezt hivatottak támogatni. A rengeteg néptáncosra kevés oktató, csoportvezető jut, januárban remélhetőleg végre beindulhat egy hat-hét szemeszteres egyetemi képzés is, melyet a budapesti táncpedagógiai egyetemmel karöltve szerveznének meg. Ez az Így kell járni elnevezést kapta, nyolcadikos kortól lehet majd jelentkezni, központja a tervek szerint Bácsfeketehegy lesz.
— Kell az egésznek egy medret találni, melyben ezek a gyerkőcök találkozhatnak. Ezért fontosak a táncházak. Persze jó lenne, ha tömegesek lennének, erre lehetne talán jó ötlet, ha minden városnak lenne évi egy nagy táncháza, s talán ezekre más városokból is érkeznének táncosok — tette hozzá. Elmondta még, hogy az elmúlt három évben anyaországi támogatásnak köszönhetően 500 millió forint jutott néptánc- és népzenei csoportok, képzési rendszerek, tárgyalkotó műhelyek támogatására. Ennek köszönhetően az együttesek megerősödhettek.
— Ezt a rendszert azonban csak akkor tudjuk fenntartani, ha vissza tudjuk hozni az anyaországban tanuló egyetemistáinkat a népzenei tanszakról. Tetőt kell a fejük fölé raknunk. Közfoglalkoztatási források segíthetnek ebben, amit önkormányzati szinten lehetne megoldani. Van feladatunk. Hogy meg kell-e újulnia a hagyományosnak? Meg kell maradnia, és módszertanában, szerveződésében kell kitalálni új módozatokat — zárta sorait Sutus Áron.
A konferencia végén minden résztvevőt ebédre invitáltak, és még sokáig folytatódott a kötetlen beszélgetés, hiszen az előadók igen sok izgalmas témát nyitottak meg.
