Gondolatok a délvidéki zsidók deportálásáról
1944 kettős tragédiája a délvidéki magyarságnak. Mindkét tragédiáról évtizedekig hallgatni kellett. A cinizmus érthető: a mindenkori hatalom pontosan tudta, látta, adatokkal rendelkezett azok hatásáról. A cinkosok összekacsintása sem véletlen, hiszen a megszállást megszállás követte: a XX. század két embertelen diktatúrája váltotta egymást, és számos ponton találkozott egymással. Az idő múlásával a régi emlékek felszínre törtek. Mind többen és többen mertek és mernek beszélni arról a bizonyos évről. Mind többen és többen mertek és mernek foglalkozni annak a bizonyos évnek a krónikájával, eseményeivel. Mára már nagyjából pontos képünk van az 1944. véres őszén történtekről. Viszont a másik nagy tragédiát, 1944 nyarát a mai napig mély hallgatás övezi. Pedig a világtörténelemben kevés olyan esemény volt, kevés olyan cinikus megnyilvánulás, öncsonkítás íródott le a megsárgult lapokra, mint annak a nyárnak a története. Példátlan az, hogy egy nemzet, egy állam - jelesül a Magyar Királyság - saját állampolgárait deportálta megsemmisítő táborokba. Saját állampolgárait, akik többségének az anyanyelve is magyar volt. Egyetlen bűnük: vallásuk, kultúrájuk. Nem mentség a náci megszállás, nem mentség a kényszerpálya. Különösen akkor nem, ha tudjuk, hogy azon a nyáron már nyilvánvaló volt a háború végkifejlete, nyilvánvaló volt, hogy csupán idő kérdése, s a győztes nagyhatalmaktól a legkevesebb, ami várható, az az 1920-as határok visszaállítása.
Az elhurcolt délvidéki zsidók többsége magyar volt. Magyarul beszélt, gondolkodott, ebben a tudatban élte mindennapi életét. A magyar kultúrát gyarapították a kisebbségi létben. Többségük a középosztály tagja volt: újságot nyomtattak, kiskereskedésük volt, színházba jártak... A kisebbségi sors keserű kenyerét ették. Sokan közülük azon a bizonyos áprilisi napon ott álltak a tömegben, ők is virággal üdvözölték a bevonuló honvédeket.
Az emberi őrület kerekedett felül azon a nyáron. Az emberi irigység, önzőség, butaság, kisszerűség, gyávaság. Kevesen, nagyon kevesen álltak ki mellettük. A többség, a hatalmas többség, mint mindig, most is néma szemlélője volt az eseményeknek.
Aztán elvitték őket, koncentrációs tábort építettek, ott zsúfolták őket össze, s nem kevesen Bácsalmáson önkezükkel vetettek véget életüknek. Vagyonukat elkobozták, a sajtó őrjöngve tette fel a kérdést: ,,Mi legyen a zsidók által hátrahagyott vagyonnal?” A völklisch ideológia tobzódásának ideje volt ez, akárcsak napjainkban. Az értelmetlen önpusztítás ideje. Elvitték őket, s nagyon kevesen tértek vissza. A túlélők közül sokan többé nem látták a szülőföldet. Az etnikai struktúra megbontását a második nagy háborúban tehát mi magunk kezdtük. Önmagunk ellen, a saját kárunkra, a saját véreinkkel.
Aztán jött a váltás, jött az új hatalom, a maga terrorjával, hazugságával, ideológiájával. Mindkét eseményről tilos volt beszélni. Tilos volt emlékezni, tilos volt a tényeket kimondani. Tilos, mert az új hatalom is pontosan tudta, hogy az etnikai arányok megváltoztatásában milyen jó szolgálatot tett neki a nácik által megszállt és irányított magyar kormány. Pontosan tudta, hogy az elkobzott vagyon az ölébe hullott ezáltal. Jogtalanul, eltulajdonítva. A mai napig nem beszélünk róluk. Nem gondolunk rájuk, holott a hiányuk a mindennapi életünkben egyre jobban nyilvánvaló, egyre nyomasztóbb. A kisebbségi magyar középosztály lefejezésének egyik szomorú fejezete ez. Szellemi és gazdasági elitünk hiánya 1944 ősze után ezzel lett teljes.
Eljött az ideje annak, hogy a puszta számokon kívül feltegyük magunknak a kérdést: milyen, máig tartó következménye van közösségünk egészére nézve a délvidéki zsidók deportálásának? Eljött az idő, hogy számot vessünk a múlt ezen sötét fejezetével is. Eljött az idő, hogy az agyonhallgatott évtizedek után a történészek pontos mérleget készítsenek a veszteségekről. A veszteségekről, melyek mérlege szomorú tényként döbbent rá mindannyiunkat emberi gyarlóságunkra, esendőségünkre. Kötelesség ez, melyet önként kell vállalnunk. Ez diktálja az élet parancsa. Magunknak kell elsőként szembesülnünk múltunk eme szomorú epizódjával. A magyarországi közvéleménynek pedig tudatosítani kell a kérdés súlyát. Tudatosítani és megismerni az akkori eseményeket. Nem csak itt minálunk. A kolozsvári, a munkácsi zsidóság sorsának feldolgozásával is adósak vagyunk mind a mai napig... Ez a kisebbségi sorba került magyarság szomorú történetének egyik nagy, máig feldolgozatlan fejezete.
A vajdasági, de a magyarországi magyar politikai elitnek erkölcsi kötelessége, hogy felemelje szavát a mostani szerbiai vagyon-visszaszármaztatási törvény ellen. Az ellen a törvény ellen, amely szentesíti az 1944-es szabad rablást. Az ellen a törvény ellen, amely csak az 1945. márciusa után elkobzott tulajdont akarja visszaadni. Mert az ellopott, bitorolt jussot vissza kell adni jogos örököseinek. Még ez is kevés a múlt bűneinek jóvátételében, hiszen az emberi életet, emberek ezreinek hiányát semmi sem pótolhatja.
Mi itt maradottak, túlélők és kései utódok pedig tartozunk annyival negyvennégy nyara mártírjainak, hogy minden évben ugyanolyan számban jelenjünk meg és emlékezzünk rájuk a mihamarabb felújított, karbantartott zsinagógák, köztemetők előtt, mint azon a bizonyos őszi napon, amikor a másik terror ártatlan áldozatai előtt rójuk le kegyeletünket. Mindkét ima rólunk, érettünk szól.