A falon régi kiállításai — mint az Ülök a tojásokon és a Tófenék-mellék —plakátjai. A teraszra lépőt tehát nagy madarak fogadják.

— Ezeknek a madaraknak van történetük — kezd bele a művész. — Például a táncoló madarak. Mindig szerettem megfigyelni az udvarló madarakat. Amint az egyik pöffeszkedik, mutogatja magát, a másik húzódozik. Az ölyveknél szinte szédületes ez a násztánc. Fent az égen köröznek, kerülgetik egymást, amikor eléggé közel kerülnek, a karmaikkal összekapaszkodnak, és szinte a szédületig forognak. 

* Nagyon jellegzetesek a nagy, fekete ördögfejeid, melyek csillagra hasonlító termések. Miért?

— Nagyon szép a formájuk. Általában szeretem a hegyes formákat. Fű, szarvak, csőrök, ördögfej. Ez utóbbi nagy utazó, ezért is szeretem. Utazik a Tiszán, akár évekig. Nagyon szép a formája, mindenfelé lehet forgatni, s mindig egy ördög arca fog kijönni. Van benne ez a kettősség. A tófenékben helyeztem őket el, és maga a mi vidékünk is egy tófenék. Kishomokon nőttem fel, mely egy homokháton helyezkedik el, és körülötte a járás. Apám gyerekkorában időszakosan annyi víz volt, hogy telente körül lehetett korcsolyázni a falut. Még ma is megvannak a Kőrösnek ezek az ősfolyásai. 

Egy óriási kerámiakép elé érünk. Egy arc, szempillái fák, szemöldökei madarak. A nappaliba lépve többfalnyi festmény fogad bennünket (ezeket művész barátaimmal cseréltük — mondja). A szoba másik részét Péter alkotásai foglalják el nagy büszkén.

— Az a helyzet, hogy most már tárolási gondjaim vannak. Ami nem túl érzékeny, s elég súlyos, az a teraszra költözik, de lassan megtelik a ház az alkotásokkal. Kiszorítanak bennünket — meséli nevetve. — A sarokban az egyik ciklusom darabjai: hangszerek. Nagybőgő, tambura, mellettük pedig a többi. A tojások, pávák, ökrök, füvek, táncoló madarak. Nagy feladat évente egyszer-kétszer lemosni őket. A szobrokra szokták mondani, hogy porfogók, de nekem ezek a megkövült gondolataim, és a por eltörpül rajtuk. Szobraimat különböző technikákkal készítem. Eleinte a mindenfelé használatos fajansz- és majolikatechnikával dolgoztam, később megismerkedtem a japán rakuval, a kőcseréppel, valamint az ősi fekete kerámiával. Fajansz és majolika itt főleg jó néhány madár, a tojások, a füvek. A művésztelepeken gyakorlatban lestem el a japán raku technikát. Éppen ez a következő szobor raku. Meztelen raku, agyag és máz keverékét kenjünk a szoborra, s a kemencéből 1000 fokosan fűrészporba rakjuk, melyet rákenünk, a hősokktól megrepedezik, a füst belegomolyog a repedésekbe, s ott sötétebb lesz, máshol egy finom, szürke színt kapunk.

* Hogyan kerülnek a szobrokra ezek az apró mintázatok?

— A raku technikánál a szobrok a kemencéből fűrészporba kerülnek, ebben füstölődnek. Addig kell rá pakolni, amíg nem füstöl, és néha ez a fűrészpor is pöttyözi a szobrot, a füst pedig csíkokat rajzol bele. Az ökreim szarvát szándékosan kilógattam a füstből és a fűrészporból, így kisárgultak, olyanok lettek, mint a valóságban. Egy picit őrültnek is kell lenni, hogy ilyen dolgokat rakuban csinálj meg. Ráadásul ezek nagy darabok, volt, hogy egynek a kiemeléséhez öt ember kellett. Ha nem vigyázol, a ruhád is könnyen meggyulladhat. Az egyik ökör szarvának rajzolatát lószőr adja. Ha megfelelő hőmérsékleten dobod rá, akkor működik. A lószőr 600 fokon fest. Jó lenne, ha így tudnánk rajzolni, de erre csak a tűz és a ló szőre képes. Ez egy nagy játék. Szeretem, amikor egy folyamat végén előbukkan a szobor, hiszen sosem tudod, hogy pontosan milyen lesz az eredmény. Nagyon izgalmas.

* Mesélj egy kicsit erről a japán technikáról.

— A japánok kerámiához való hozzáállását nagyra tartom, akár a rakut vagy a nálunk nem hagyományos magastüzű kőcserép technikát. Ezeket tanulmányoztam, s utána is olvasok, nem jó, ha az ember tudása hiányos. De nem akarok úgy gondolkodni, mint ők, a kommunikációs eszközükkel az itteni dolgok kifejezésére törekszem. A kőcserép egy nagyon kemény végterméket jelöl, szinte teljesen természetes anyagok használatával, például mázként fahamut vagy konyhasót használok. A hamuban vannak alkáli fémek, melyek 1200 fok fölött olvadnak, s a különböző fák más-más színt adnak hozzá. Persze ne gondoljunk élénk színekre, melyek egyébként sem jellemzőek rám. A természet színeit követem. Bár ott is vannak kiabálóak. A fekete kerámia pontosan a mi vidékünk ősi technikája. Már az őskorban használatos volt, a szarmaták és az avarok szinte tökéletesre fejlesztették, és egészen a török korig elterjedt volt. A vidék elnéptelenedésével azonban ez a tudás is elveszett. A mi tiszai hordalékos agyagunk a nagy vastartalma miatt szinte tökéletes a fekete kerámia készítéséhez.

* Egy kemencét építettetek nemrég, még nem is készült el teljesen.

— Teszem a dolgom. Ez egy katlankemence feketeégetésre, melynek az a lényege, hogy az agyagégetés során megfelelő hőmérsékleten lezárjuk a kemencét. Belsejében a magas hőmérséklet a benne levő agyagból elvonja az oxigént, redukció lép fel, és az agyag feketére színeződik. Készítettem már néhány ilyen kemencét Temerinben, Bajsán, most pedig a sajátom van soron. Ez egy elég hosszú folyamat, mert egy ilyen sárkemencét három hónapig kell szárítani az első égetésig, nehogy elrepedjen. Szeretném a fekete kerámiát újra megismertetni az emberekkel. Itt vannak ezek a kemencék, lesznek majd égetések, ahol mindez megfigyelhető lesz, vagyis az égetési folyamat és a végtermékek is.

* A kemencén kívül saját gólyafészked is van. Lett már lakója?

— Még nincs, egyszer le akart oda szállni egy, de a vércse, mely alatta szokott üldögélni, nem engedte. Veszélyesek a vércsék. Egyszer egy ilyen ragadozó apám fejéről leverte a kalapot. De vannak madaraink, két kis fülesbagoly figyel, és vittem ki agyagodúkat, a mezei verebek már másnap beköltöztek.

* A természet szeretetét az ember otthonról hozza, s már meséltél Kishomokról. Mi az, amit „átmentettél” a gyermekkorodból a felnőttlétbe?

— A természet szeretete az első. Én egy olyan faluban születtem, ahol akkor még nem volt sem áram, sem víz. Sokat laktam kicsiként Kanizsán a nagymamámnál, itt láttam először tv-t, áramot, vagyis a különbséget a két világ között. Mi a természetben léteztünk, az egész járást ismertük, a növényeket, minden pocsolyát, melyben fürdeni lehet, nyáron egy gatyában aludtunk, aztán abban voltunk egész nap. A hagyomány tiszteletét láttam gyerekkoromban. S emlékszem még egy képre: ahogy egymillió szarv ballag hazafelé, majd a saját háza előtt befordul, és csak egy porfelhő marad utána. Egyébként abban az időben nem kellett madárhatározó, akármelyik parasztemberhez odafordulhattál, mindent tudott. Állatot és növényt is. Most felgyorsult a világ, az emberek nem figyelnek oda elemi dolgokra. Soha nem felejtem el gyerekkorom kedvenc szórakozását, bodzapuskával lőttünk a bokorból lovakra, emberekre. Nem szép dolog, tudom, de abban a lassúságban a lovak is úgy mentek, mint valami álomban, a kocsin ülők szinte elaludtak. Mi odapirítottunk a ló hátsójára, az állat pedig nagyot rántott a kocsin. Ma, ha nem ismerem valaki autóját, azt sem tudom, ki suhant el mellettem. Próbálok jóban lenni az idővel, nem akarok rohanni. Van egy munkahelyem, ahol azért feszítettebb a tempó, s már bele is fáradtam ebbe a kettősségbe.

* Az, hogy mindhárom gyermeked ért az agyaghoz és a kerámiához, azért jó érzés, nem?

— Egyáltalán nem zavar a dolog, de nem erőltettük. Ez magától jött nekik már kicsi gyerekként. Van is egy fotó a két lányról, Sáráról és Zsófiról, ahogy ülnek egymás mellett a kis műhely kicsi székén, egyik kezükkel kapaszkodnak egymásba, hogy le ne essenek, a másikkal pedig dolgoznak. És Peti fiamnak is sokszor csak a szeme nem volt agyagos, annyira belemerült. Volt egy időszak, amikor eltávolodtak, majd megint visszataláltak. Zsófi ezt is tanulta, most éppen képzőművészetet tanít, a barátja is keramikus, éppen építik a műhelyt.

* Egyébként te hogyan kerültél kapcsolatba a kerámiával?

— A véletlennek köszönhető, mint minden más a világon — szerintem. Amikor azon gondolkoztam, hova tovább, mit tanuljak, nyílt egy középiskolai szak, kerámia. Oda iratkoztam, és rájöttem, mennyire érdekes is ez, azt éreztem, ezzel kell valamit kezdenem. Nagyon gyorsan tanultam. Ami eszembe jutott, azt megcsináltam… De kellett egy tanulási folyamat, hogy ráérezzek. Ma is azt csinálom, ami jön belőlem. Láttad kint a gyökérmadaraimat, melyeken most dolgozom. Hát valahogy ilyen vagyok én is. Elég mélyen be vagyok gyökerezve ebbe a létbe, a bácskai földbe. Sokszor nem is értem, miért kell világgá menni, ezt ezekkel a madarakkal fejezem ki. Feketék lesznek, mert elég feketén látom a helyzetet. 

* Akkor készülsz egy új kiállítással?

— Igen, de ez nálam egy nagyon hosszú folyamat, ráadásul még csak három madárnál tartok, sok munka áll még előttem. Nekem nagyon nehéz új anyagot csinálnom, eddig a meglevőköz raktam új szobrokat, most megpróbálok teljesen új anyagot létrehozni, megfordítom, s ehhez teszek, ha igényli, néhányat a régi alkotásokból. Meglátjuk. Ez akkor dől el, amikor látom az egészet. Nem vagyok az a típus, aki leírja, majd szent és sérthetetlen útként tekint rá, melyről nem lehet letérni. Jobban szeretek sodródni.

Még több kép!▼