Szabadkán éppen ki akartam fordulni a forgalmas főútra, amikor észrevettem, nem működik az irányjelző. Mivel gyakran vezetem a Lilla névre ,,hallgató” családi járgányt, pontosan tudtam, mit kell tennem. A tinédzserkorban lévő autó ugyanis az utóbbi időben éppen olyan szeszélyes, mint a tizenévesek. Rengeteg gondunk van vele, a kisebb bajokat már magunk orvosoljuk. Idegeskedés nélkül leparkoltam, felnyitottam a motorháztetőt, szakszerűen kitámasztottam, és hozzákezdtem a megfelelő drótok és biztosítékok mozgatásához. Buzgó ügyködésem közepette az első pillanatban észre sem vettem a fiút, aki megállt mellettem. Segíthetek? - kérdezte. Nem, köszönöm, elboldogulok magam is - hárítottam volna vissza a kedvességét, ő azonban nekigyürkőzött, és rövid idő alatt megoldotta a problémát. Egy ágacskával még ki is pöckölte a kátyús utakon meglazult alkatrészt, majd a bánáti rendszámtáblámra pillantva közölte, ez kitart jó néhány kilométeren át. Hálálkodásomat meg sem várva távozott. Az egész közjáték nem tartott tíz percnél tovább, de én remegő lábakkal ültem vissza a kocsiba. Hogy miért? Mert megijedtem. Ugyanis egész idő alatt arra gondoltam, rosszat akar nekem. Miközben ő dolgozott, én idegesen pillantgattam körbe, mikor bukkan fel esetleg a társa, aki a figyelemelterelő javítás alatt megpróbálja ellopni az első ülésen lévő táskámat. Vagy a mobiltelefonomat. Az is eszembe jutott, bizonyára megkér, vigyem el egy darabon, pedig ismeretlent nem szívesen ültetek be magam mellé.
Érti, kedves Olvasó? Egyszerűen nem hittem el, hogy csak segíteni akar. Ráadásul teljesen önzetlenül. Ennyire bizalmatlanok lennénk az embertársainkkal szemben? Már a puszta jó szándék létezésében is kételkedünk? Önökkel is történt már ilyesmi?
A másik eset, amit szeretnék elmesélni, sokkal szomorúbb, de szintén az egymás közötti viszonyainkat tükrözi. Egyik kedves barátunk hirtelen távozott az élők sorából. Még a negyvenedik életévét sem töltötte be. Tudtuk, hogy beteg, de ennek a ténynek az évek hosszú során nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget. Talán azért, mert ő maga sem. Aztán csak álltunk megdöbbenve és némán a temetőben. A régi, vidám társaság. Kivéve az egyik fiút, akit Svédországig sodortak a nehéz idők, és a lányt, aki Újvidékre ment férjhez. A többiek ott voltak. Annyi közös emlékünk van, mégis kissé idegenül szemléltük egymást. Mintha nem is mi lennénk. Mert be kellett vallanunk, régen találkoztunk, hirtelen nem is tudtuk volna megmondani, mikor ültünk utoljára együtt egy-egy ital mellett. Pedig most is itt élünk pár kilométerre egymástól, a folyó két partján. Igaz, hogy azok a bohém és gondtalan évek már rég mögöttünk vannak, de ennyire nem változhattunk meg. Csak éppen örökké rohanunk, jaj, most nincs időm - mondogatjuk annak, akivel véletlenül összefutunk az utcán. Az eszünkbe sem jut, hogy a másik nem kisregénnyi terjedelmű beszámolót vár a sorsunk alakulásáról, csak néhány kedves mondatot. Most kellene lassítani, amíg nem késő. Mindezt nagyon részletesen és alaposan meg is tárgyaltuk, mert aznap este elmentünk abba a bizonyos vendéglőbe, a valamikori törzshelyünkre (a másikban, a templom melletti régi házban azóta már mások laknak), leültünk a régi asztalhoz, meggyújtottunk egy gyertyát, és hajnalig nosztalgiáztunk. Még a körülöttünk zajongó tizenévesek sem zavartak minket, pedig elég furcsa pillantásokat vetettek felénk. Bizonyára nem értették, honnan csöppentünk oda. A legfontosabb, hogy megbeszéltük, ezután rendszeresen, havonta egyszer összejövünk. Amit minden bizonnyal nem tartunk majd be. Vagy csak egy-két alkalommal.
Mert ilyenek vagyunk. Gyanúsnak találjuk a segítőkészséget, a kedvesség mögött a hátsó szándékot keressük, haszonlesést sejtünk. Több-kevesebb kivétellel elfeledkezünk a régi barátainkról. Esténként bámuljuk a tévét, vagy egyszerűen csak ülünk otthon és unatkozunk. Amit be nem vallanánk, a világ minden kincséért sem. Ahelyett, hogy elmennénk egy jót beszélgetni, elmondanánk az új vicceket, vagy akár a régieket, amelyeken társaságban mindig lehet nevetni. Magunkban is, csak úgy nem az igazi. Gyanakvásunkat, bizalmatlanságunkat, elidegenedésünket lehet az elmúlt időszakkal, a háborúval, a nincstelenséggel, a reménytelenséggel, a jövőtlenséggel magyarázni, de meddig tesszük még?
Wass Albert mondja az Egységes magyarság című írásában: ,,De aki egyszer kiáltónak szegődött, jól nézze meg, hogy mit tart a kezében, s a sárga agyagot aranynak ne kiáltsa.” Remélem, Önök nem tartják haszontalanságnak, teljesen öncélúnak azt, amiről most írtam. Én az aranyról szerettem volna, remélem, sikerült is. Miután befejezem ezt a szöveget, megkeresem azokat a régi fotókat, amelyeket el szeretnék vinni a legközelebbi találkozónkra. Milyen jókat kuncogunk majd. Egykori és jelenlegi önmagunkon.