A székesegyház, előterében a városalapító király bronzszobrával

Kőbe vésett fohász, a. D. 1893.

A koponyacsont-ereklye darabkája

Csendes szemrehányással kopogtatta meg ismét lelkiismeretem ajtaját Szent László király (1040--1095) ünnepének közeledte. Nem vitás, valóban ideje volt törleszteni végre az ősrégi, 2008. augusztus 9-i (!) adósságot. Egy önzetlen kultúrtörténeti kalauzolásért, melyben az Erdélyt s a Partiumot bebarangoló csapatunkat Veres Kovács Attila tiszteletes úr, a Nagyvárad--Olaszi (Körös-parti) Református Egyházközség lelkésze részesítette ott jártunkkor, Ady ''Pece-parti Párizsá”-ban, a Tiszántúl legfontosabb városában. A virágzó kultúrák bölcsőjében és nagy pusztulások színhelyén, amely -- házigazdánk megfogalmazása szerint -- mindmáig elég potenciális erőt hordoz magában ahhoz, hogy hitében és hamvaiból újjáéledve, ismét ''Boldog Várad” legyen.
A neoklasszicizmus felé hajló német barokk stílusban 1777-ben készült katolikus püspöki palota (1971-től Körös-vidéki múzeum) tőszomszédságában emelkedő és 1780-ban felszentelt, Basilica Minor rangú katolikus templom ugyancsak kihagyhatatlan színhelye volt múltvallató barangolásunknak. Ebben a székesegyházban kapott helyet a VARADINUM '92 ünnepségsorozat keretében megnyitott Szent László Egyházművészeti Múzeum is. A városalapító király szentté avatásának 800., Várad alapításának 900., illetve Várad török iga alóli felszabadulásának 300. évfordulóján. Feltett szándékkal megmutatni az utókornak a régi dicsőséget és mindazon egyházi ereklyét, amelyek az Úr segedelmével nemcsak a tatár- és törökdúlást vészelték át, hanem a későbbi rémuralmak korszakát is. A különféle címeken ''megőrzésre” elvitt javak konfiskálásának legitim, örökkévalóságnak hitt időszakait.