Nyár derekán volt egy újabb megomlásom, amely újfent az adósságaimra figyelmeztetett. Másokkal és magammal szemben. A Görgényi havasokban ért utol a hír, hogy közlekedési balesetben életét vesztette Balló Áron kollegám, a Szabadság című kolozsvári napilap főszerkesztője. Szomorú lélekkel indultam volna a Házsongárdi temetőbe, annyi utolsó találkozás megszentelt színhelyére, hogy végső útjára kísérjem Áront, akinek a szakmába bebocsátását tizenhat évvel ezelőtt főszerkesztőként volt tisztem aláírni, a hitvány test azonban másként döntött, gyarapítva ezzel is adósságaim halmazát. Amióta -- vagy egy évtizede -- eszem a renegátok fekete kenyerét, hetyke gőggel kerülöm a találkozást helyekkel, amelyek valamikori önmagammal szembesítenének. Így szülővárosommal is, amelyen zavartan átszáguldok, s csak annyit látok belőle, amennyi az útról látszik. Pedig hát vannak elkerülhetetlen szembesülések, amelyekre az idő, a múló idő, s éppenséggel a gyarló test megomlásai is rákényszerítik az embert. Akárhogy iparkodtam is másfele nézni, látnom kellett, hogy az utam mentén hogyan forr a város, a vidék, a környezet, épül, változik, alakul a világ akkor is, ha félrefordítjuk a fejünket. Kolozsvár rohamosan terjeszkedik Szászfenes, Apahida, Erdőfelek és Kisbács irányában, összenő a szomszédos helyiségekkel. A plázásodó világ rátenyerel a megszokottra, az egykorira, akármennyire idegen, bearcátlankodik a városképbe. Autópályán érkezik a kétes értékű jövő, az új világképnek buldózerek marják a helyet.
S akkor eszembe jut, mennyi mindent nem tudok én erről a városról, erről a vidékről, erről a történelemről! Mert nem tanították, mert nem tanultam, mert az élet élhetőségének hitvány apróságaival voltam elfoglalva: ettem, ittam, dolgoztam, családot tartottam fenn... S akkor itt marad az Óvár, amelynek falai között megrekedt a történelem... Mátyás király szülőháza mellett szinte naponta elgyalogoltam; most jut eszembe, hogy gyerekkorom óta nem láttam a bölcsőt, amelyben az ifjú uralkodót ringatták. Mikor is? És vajon hová tűnhetett a királyi bölcsőből a málladozó ágytakaró? S átellenben a Bocskay-ház -- hogyan alakult az uralkodói hajlék sorsa egészen addig, hogy ma a Sapientia Erdélyi Magyar Egyetemnek ad otthont? És a Toldalaghyak palotája a főtéren hogyan élte túl a KISZ-székház mivoltát? Milyen sötét titkokat rejtegethet a pincéje, amelyeket máig nem tártak fel? A Bánffy-palota -- ma Erdélyi Szépművészeti Múzeum -- pincéjében milyen műkincsek porosodhatnak még, amelyeket azért rejtettek el, mert Erdély magyar múltjára emlékeztetnének?
Újra kellene tanulni az erdélyi fejedelmek nevét, amit vagy egyáltalán nem tanítottak vagy román vajdákként dicsőítettek. (Beke György barátom, Erdély legnagyobb élő krónikása egyszer egy írásában felsorolta mind a kilencven-egynéhány erdélyi uralkodó nevét, ajánlva a kontinuitáselmélet apostolainak, hogy keressenek közöttük románt...) S a történelmi családok nevét és egykori lakhelyeit, a bonchidai kastélytól a szentbenedeki Kornis-kastély romjaiig, a Sajó menti uradalmi házaktól és Árpád-kori templomromoktól a Küküllő menti Rapsóné váráig... Elő kellene venni egy igaz történelemkönyvet s megnézni, hogyan is történt a reformáció a Gyergyói- és a Csíki-medencében, karddal és vérrel, aminek emlékére, nagy történelmi metamorfózisként, ma a csíksomlyói búcsún, katolikusok és protestánsok együtt imádkoznak a nemzet megmaradásáért. És újra és mindegyre meg kellene látogatni a gyergyóalfalvi templomot, ahonnan minden évben az elöl haladók zászlóalja indul a búcsúra -- mert a csatában is az első sorban védték a hitüket --, s ahol a templomkertben egy kopjafára vésték a székely ars poeticát: ,,Ember, ne feledd, hogy ez a föld örökké székely volt és az is marad!'
Csak lenne idő a törlesztésre...