Az áldóját, már megint, de elkalandoztam! Hiába no, ez is a barangolások velejárója. A korkóstolással elegy elmélkedés. Patinás múltú élő- és meghalóhelyeink tájain át lépegetve, miközben minden számít. Amit teszel, mondasz, mutatsz… Időt hagyva a kavargó gondolatok és érzések révbe éréséhez.

Tizenegy esztendő még nem a világ, ám kicsiny nagyfiam életében már nagyon is számottevő summa, derekasan megpakolva megannyi korábbi élménnyel. Fél óra kaptatás és a kezdeti fújtatás után végül minden a régi kerékvágásba kerül. Az öreg hegy nyugati véknyából kitüremkedő sziklákra telepedve megjön az étvágy is, új fuvarost biztosítva a hazulról hozott macskából előkéredzkedő elemózsiának. Alattunk a lucskos paplanágyából kászálódó város, odafönn pedig a Zsigmond kori kúla. A torony, melyhez szép lassacskán a hajdanvolt „tartozékok” is hozzáépülnek. Tölgy. Cser. Hárs. Erdő. A leveleken kövér vízcseppeket ringat a szellő. Igenis, szellő! Mert errefelé, ha fú’, általában minden röpül. Ottjártunkkor, vagyis pünkösd előestéjén barátságosan nyújtotta felénk kezét parolára a vidék. A sziromszoknyáiktól megszabadult hecsedlibokrok némelyikén gubacsok csücsültek. Lépnünk kellett, és egyre erre biztattak bennünket a hegyet fáradhatatlanul újra meg újra körbetáncoló esőfelhők is.

„Adj esélyt, hogy örömöt szerezhessek neked!” — kéredzkedett vissza hirtelenében, a nap folyamán pedig többször is egy, a délelőtti rajt idején lencsevégre kapott gondolat. Az üzenet, mely szomorú véletlenszerűséggel falfirkaként született. A keresztúti stációoszlopok egyikén…

S aztán megérkeztünk a kilátóhoz. Ahhoz, amelyet aztán visszafelé jövet ugyancsak útba ejtettünk. A Turbánt. Odafent, az Érdsomlyón. Kézzel fogható formát adva immár a Reményik Sándor verséből vétetett soroknak is: „Egy lángot adok, ápold, add tovább, és gondozd híven!” Rövid, mégis jelentős minuták ősi hangulata burkol be bennünket köpönyegébe.

A szerző felvétele