Ma is aktív tagja Doroszló közösségi életének, és hiszi: amíg a hagyomány parazsa izzik, addig van remény.

Diósi János 1945-ben született Doroszlón. Hosszabb ideig Németországban élt, hazatérve első ligás tekézőként vált ismertté. A ’90-es évek elején kezdett közösségépítő munkába: alapító tagja volt a történelmi VMDK-nak és a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetségnek. Fontos szerepet vállalt a helyi Móricz Zsigmond Magyar Művelődési Egyesület vezetésében alelnökként, majd elnökként. A háborús időszakban, amikor szükség volt rá, éjszakákon át őrt állt a bejáratnál, hogy megvédje az intézményt az illetéktelenektől. 1997-ben segített újjászervezni a Gyöngyösbokréta néptánccsoportot, később megalapította a helyi hagyományőrző csoportot és a tekeegyesületet, közben kórusban és színjátszó körben is tevékenykedett. 2013-ban a Szent György Lovagrend tagja lett, 2018 óta a zombori priorátus vezetője, ugyanebben az évben a Magyar Életfa díjjal is kitüntették.

Martinek Imre fotója

* Hogyan lett önből lovag?

— Mondhatnánk, hogy a véletlennek is szerepe volt ebben, de lovaggá válni nem lehet csak úgy. Ez egy olyan cím, amelyet ki kell érdemelni. A lovagrendbe nem vesznek fel akárkit — csak az válhat taggá, aki valóban letett valamit az asztalra, aki tett a közösségért. A rendbe való bekerüléshez legalább két lovag ajánlása szükséges, és ezt egyéves megfigyelési idő követi. Ha ez idő alatt minden szempontból megfelel az illető, akkor lehet belőle lovag. Engem 2013-ban avattak lovaggá Passauban. Ekkor kezdtem el aktív tagként tevékenykedni, 2018-ban pedig kineveztek priornak, azóta a zombori priorátust vezetem. Mi, zombori lovagok elsősorban a fiatalokkal foglalkozunk. Az idén ötödik alkalommal szerveztünk adománygyűjtést a vajdasági Lurkóházak javára. Emellett minden évben megrendezzük az apródtábort is Doroszlón, a Szentkúton, az idén immár hatodik alkalommal.

* Hogyan éli meg a vajdasági létet?

— Doroszlón születtem 1945-ben, most nyolcvanéves vagyok. A feleségemmel tizenöt évig éltünk Németországban vendégmunkásként, de már az elején eldöntöttük, nem maradunk ott végleg — és így is lett. 1968-ban mentünk ki, és amikor a fiunk iskolás lett volna, 1984-ben hazaköltöztünk. Azóta is itt élünk. Nekem vajdaságinak lenni annyit tesz, hogy itthon vagyok — ez a szülőföldem, itt érzem magam igazán otthon.

* Amikor hazatértek, hogyan kapcsolódott be a falu közösségi életébe?

— Nálam ez az egész a sporttal kezdődött. Még Németországban kezdtem el tekézni. Elég jól ment a játék, és amikor hazajöttünk, itthon is folytattam. Ez hozott közelebb a közösségi élethez: idővel beválasztottak a Móricz Zsigmond Magyar Művelődési Egyesület vezetőségébe, ahol huszonöt évig tevékenykedtem. Tíz évig alelnökként, nyolc és fél évig elnökként, a fennmaradó időben pedig vezetőségi tagként.

* Mint említette, amikor szükség volt rá, éjszakákat virrasztott a művelődési egyesület bejárata előtt, nehogy illetéktelenek elfoglalják. Visszaemlékezne ezekre az időkre?

— Ez a ’90-es évek elején történt, amikor én az egyesület elnöke voltam. Nagy nyomás nehezedett ránk, voltak, akik be akartak költözni az épületbe, de mi ezt nem engedtük. Sajnos, máshol nem volt ilyen szerencsés a helyzet — Gomboson például a jugoszláv hadsereget szállásolták el a kultúrotthon nagytermében, és hogy milyen állapotban kapták vissza az illetékesek, azt csak ők tudják… mindent újra kellett építeniük. Nem mondom, hogy ha odajön a katonaság, akkor egyedül meg tudtam volna állítani — de szerencsére ez nem történt meg. Inkább a menekültek próbáltak bejutni, de őket sem engedtük be. Voltak mellettem mások is, nem egyedül álltam ott. Ilyenek voltak a ’90-es évek — nehéz időszak mindannyiunk számára.

* A művelődési élet a ’90-es években leállt, és szinte a nulláról kellett újraszervezni mindent. Ön ebben is aktív szerepet vállalt.

— Hogy megértsük, mi is történt, tudni kell, hogy Doroszlón alakult meg annak idején a történelmi VMDK. Az alapítók — az elnök, az alelnök, a titkár — mind helyiek voltak, de sajnos el kellett hagyniuk a falut, és nem önszántukból, hanem mert megfenyegették őket. Miután elmentek, teljesen leállt az élet, legalább másfél évig nem történt semmi. Amikor a helyzet megnyugodott, újból összeültünk, és elkezdtük visszahívni a régi tagokat. Újrakezdtük a közösségi programokat: újraszerveztük a néptánccsoportot, a Gyöngyösbokrétát, a vegyes kórust, a színjátszást — mindent a semmiből kellett újra létrehozni. Ebben rengeteg munka volt. A ’90-es éveket ez jellemezte, de nem csak itt a környékben, máshol is.

* Miért tartja fontosnak a népi hagyományok, a tánc, a népviselet, sőt, akár a gasztronómia továbbadását a fiatalabb generációk számára?

— Doroszlónak régen is gazdag hagyományai voltak, és ezek ma is élnek. Ezeket meg kell őrizni, hogy továbbadhassuk az unokáknak, dédunokáknak — hogy tudják, honnan jöttek, és mire lehetnek büszkék. A népviseletünk közismert, akárcsak a gombosi vagy a kupuszinai — ezek mind egyediek és értékesek. Sajnos, manapság a fiatal lányok leginkább már csak a Gyöngyösbokréta fellépésein vagy egy-egy ünnepségen, például a szüreti bálon vesznek fel népviseletet. Ahogyan más helyeken, itt is megvannak a saját szokásaink, és mi is ragaszkodunk a hagyományainkhoz — és ez így van jól.

* Mit tapasztalt az elmúlt évtizedekben, a fiatalok mennyire nyitottak a hagyományőrzésre?

— Minden generációban akad egy-két vagy akár több fiatal is — hárman-négyen is —, akik még ma is őszintén szeretik a hagyományokat. És ez mindig reményt ad. Mert amíg van parázs a hamu alatt, addig van remény.

* Szívén viseli a doroszlói Szentkutat is. Első telefonbeszélgetésünk alkalmával éppen oda indult füvet kaszálni. Nyolcvanévesen is ön rendezi a kegyhely környékét?

— De nem kézzel, hanem traktorral vágom a füvet. Ez úgy van, hogy valamit valamiért. Nekünk a lovagrendben egy kicsit előnyünk van a többi priorátushoz képest, mert a Szentkút lehet a mi bázisunk. Bármit is szervezünk — legyen az gyűlés, apródtábor vagy festőtábor —, az mind ott zajlik. Ha megkapjuk ezt az objektumot, és ott megtarthatjuk a rendezvényeinket, akkor illik viszonozni valamit. Ezért is segítjük a doroszlói Szentkút rendben tartását.

* Ön szerint miben rejlik a vajdasági magyarság megerősítésének lehetősége?

— Úgy látom, az utóbbi időben jó irányba haladnak a dolgok. Nem igazán lehet panaszunk, megkaptuk mindazt, ami szükséges ahhoz, hogy megőrizzük identitásunkat. Aki ma tenni akar, annak megvan erre a lehetősége. Természetesen voltak nehéz időszakok, de most, az elmúlt néhány évben, előrelépés történt. Megvalósult az a perszonális autonómia, amelyet annak idején kértünk. Én ezt nem látom rossznak, sőt, ha a többi országban — Romániában, Szlovákiában, vagy ne is beszéljünk Ukrajnáról — az ottani magyar közösségek megkapnák ugyanazokat a jogokat, mint mi Vajdaságban, akkor nagy gondjuk nem volna.

* Ennek tükrében mit üzenne azoknak a fiatal vajdasági magyaroknak, akik még keresik a helyüket a világban?

— Azt szokták mondani, hogy a szomszéd kertje mindig zöldebb. De amikor valaki valóban odakerül, és kipróbálja, akkor jön rá, mi a különbség. Én tizenöt évet éltem külföldön — ami nem kevés egy ember életében —, de akárhány évig maradtam volna, soha nem éreztem volna azt, hogy német vagyok, vagy hogy ott otthon vagyok. Ez a különbség. Amikor visszatértem Vajdaságba, újra otthon voltam. Mert én itt vagyok itthon. Ez az én hazám.

* Hogyan éli meg ezt a kitüntetést?

— A lovagkeresztet a visegrádi palotában vehettem át, ami számomra nagy élmény és megtiszteltetés. Úgy érzem, ez az elismerés nem csak az én érdemem. Ha a priorátus lovagjai, a rendtestvérek nem segítenének, én sem kaptam volna meg ezt a díjat. Igaz, a kitüntetést én vettem át, de a többiek munkája is benne van. Mert bárki tehet valamit, de egy ember önmagában kevés. Ha összefogunk, akkor van eredmény — ha nem, akkor egy ember nem tud sok vizet zavarni. Hála istennek, olyan emberek vesznek körül, akik tenni akarnak a közösségért, és így haladunk előre. Ahol széthúzás van, ott nincs eredmény.