Frissen sült kiflijeivel várt Poják János adai temetkezési vállalkozó és kántor az irodájában. Úriemberként mindig és mindennek megadja a módját. A falakon már nem fér el több oklevél, dicsérőlevél, régi fotók emlékezetes temetésekről, temetési kellékekről, halottaskocsikról. A sarokban pihenő pianínó is nélkülözhetetlen kelléke ennek a szakmának. Természetesen a személyre szóló búcsúztatóverseket is ő írta, írja. Mindig a professzionalizmusra törekedett. Gyökereiben megváltoztatva az addigi temetkezési szokásokat, a Tisza mentén számos újdonságot vezetett be az utolsó útra kísérésben.

Poják János adai kántor és koporsós

– Tito idejében nem engedték, hogy más temessen, csak a kommunális vállalatok, vagy kisebb falvakban asztalosszövetkezetek. Péterrévén éltem, onnan átmentem Óbecsére a községi jogászhoz, hogy találjon valamilyen megoldást, hogy temethessek. Azt mondta, hogy nem lehet, de én nem tágítottam. Mondtam, hogy lehet, mindenre lehet találni megoldást. Elővettük a törvénykönyvet. Kezdtük azzal, hogy mit készíthet az asztalos. Azt írta, hogy a bútorasztalos gyárthat koporsót meg keresztet. Első lépésnek nem rossz. Beiratkoztam az asztalos szakra, és letettem a mestervizsgát. Koporsót már gyárthattam. De ezzel még nem tudtam boldogulni, mert kell szemfedél, ravatal stb. Aztán kiderült, hogy van egy olyan szakma, hogy temetkezési eszközök készítése. A leírásban az utolsó pont az volt, hogy díszek és hasonlók. Ez fedte a szemfödél, kárpit és műkoszorú készítését, gyertyaöntést, koszorúszalag-nyomtatást. Ezt a szakot is elvégeztem. De a ravatalozásra, mely akkoriban háznál történt, még nem volt engedélyem. Ekkor a jogász rájött, hogy létezik belső lakberendező foglalkozás. Ez ugye a kirakatrendezés, de nem volt kikötve, mit lehet dekorálni. És ha én leteszem ehhez a vizsgát, egy szobát berendezhetek konferenciára, esküvőre, születésnapra, de temetésre is. Mire a kommunisták kapcsoltak, nekem megvoltak a hivatalos papírjaim, melyeket ráadásul ők adtak ki.

* 1967-ben megszerzett minden engedélyt. Péterrévén lett kántor, és elvállalta a 12 000-es lélekszámú falu temetéseit is. Emlékszik-e még az első nagy temetésre?    

– Óbecsén volt egy módos család, melynek a leánya huszonkét éves korában meghalt. Az édesapa eldöntötte, hogy ami örökséget kapott volna a lánya, rákölti a temetésére. Nekem ekkor már volt fehér koporsóm, fiatalok temetésére lila díszfüggönyöm, angyalkák gyertyákkal, díszőrségem alabárdokkal. Elvállaltam a temetést. Elkészítettük a ravatalt, megszerveztük a díszőrséget, villanygyertyát tettünk az ablakba, feszületet meg angyalkát a koporsóra, amit a kommunisták nem szoktak. Úgy fölvertük a port, hogy mindenki rólunk beszélt. Csoda volt az ilyen temetés akkoriban. Megtetszett az óbecseieknek, aztán minden halotthoz minket hívtak.

* Nem lehetetlenítették el a munkáját?   

– A kommunisták ott kötöttek belém, ahol csak tudtak. Nem akartak beengedni bennünket a temetőbe, nem akarták kiásni a sírt, nem adták a kötelet, hogy leengedjük a koporsót, úthasználati díjat számoltak fel, kötélkopásért kellett fizetni. Mindent kitaláltak. A zentaiak vettek egy halottszállító furgont, én meg konkurencia voltam. Ők is elkezdtek kötözködni. Minden halotthoz kellett igényelnem szállítólevelet. Mindig azzal küldtek el, hogy most még adnak, de többet ne menjek.

* Munkássága legnagyobb része Adához kötődik. Hogyan került a településre?

– Négy évig a faluban tanultam kántornak. Minden temetésen ott voltam. Szinte a pocsolyában volt a temetési kultúra. Két hokedlira rátették a koporsót, és ámen. Volt egy adai halott Zentán, de a zentaiak csak egy hét múlva tudták volna hazahozni. Mondtam a hozzátartozóknak, hogy ha nálam veszik a koporsót, akkor még aznap hazahozom. Felravataloztuk a kápolnában szépen, ahogy kell, és elmentem a munkásommal egy burekra a központba. Hallom ám, hogy egy néni nagyban kiabál: Bözse, menj ki a temetőbe! Olyan van, hogy a mennyországban nincs ilyen! Két-három évig jártam át Óbecséről temetni. 1970-ben hívattak az adai községházáról, hogy a helyi asztalosműhelyt, mely a koporsókat is készítette, felszámolják miattam. A község nem maradhat temetkezési szolgáltatás nélkül. Vagy elvállalom Adán a temetéseket, vagy ne jöjjek ide többet temetni. Ötvenhat éve temetek itt hivatalosan is. Óbecsére egyre kevesebbet jártam ezután temetni, inkább az északabbi településekre mentünk. Tizenkét község területén temettem az elmúlt hat évtizedben. Volt olyan év, hogy több mint hatszáz temetésem volt. Nem számoltam, hogy összesen hány embert kísértem ki, de több mint tízezret. Jóban voltam a papokkal, magas színvonalú szolgáltatást nyújtottunk, és pontosak voltunk.

* Ugyanolyanok a temetési szokások a más-más felekezeteknél?

– Kántor is voltam, tanultam egyháztörténelmet, és minden felekezet szokásait ismertem. Muszlim temetésnél nem mindegy, hogyan áll a félhold, mert az egyik irányban gyalázza, a másikban dicsőíti Allahot. A pravoszlávoknál van a koporsón kereszt, de Jézus nélkül, katolikus koporsón Jézussal. A reformátusoknál kehely kell, nem kereszt. A pravoszlávoknál nincs korpusz, de van ikon. Egyeseknél fejfa van, másoknál tábla, megint másoknál nincs semmi. Az ateistáknál, nazarénusoknál, görögkatolikusoknál, ókatolikusoknál, kommunistáknál megvannak a megfelelő szokások, motívumok, búcsúztatószövegek. Volt, hogy valaki barokk temetést kért. Minden barokk stílusú lett: a koporsó, a kellékek, a függönyök, a búcsúztatás.

* A személyre szóló búcsúztatókat is ön írja, ön énekli el a temetéseken.

– Amikor kezdtem a temetkezéseket, itt-ott még volt kántor. Vidéki temetkezéseknél ingyen elvállaltam a kántorkodást, ha nálam vették a koporsót. Rengeteg embert búcsúztattam el Bácskában is, meg Bánátban is. Amikor megbeszéltük a temetés részleteit, kikérdeztem a családot az elhunytról, este megírtam a búcsúztatót, másnap temettük. De nem csak halotti búcsúztatókat írtam. Készültek versek, melyeket miséken énekeltünk a faluért, a rózsafüzér-koszorú tagjaiért, kiskatonáért, betegért, esőért stb. Összegyűjtöttem ezeket a verseket, ilyen gyűjteménye másnak nincs.

* Milyen volt régen a halottszállítás?

– Ha a kórházban halt meg valaki a ’60-as években, akkor azt dupla koporsóba kellett tenni. Szekéren kivitték a vasútállomásra, ott a család kibérelt egy vagont. Ezt megjelölték egy fehér kereszttel, majd a mozdony és a postakocsi közé akasztották, és elhúzták a temetéshez legközelebbi vasútállomásra, onnan pedig szekér vitte tovább a faluba.

* Temetnek még háztól?

– Nem engedik, de a pravoszlávok Moholon kijátsszák a tilalmat. A templomban megtartják a búcsúztatót, lovas kocsira teszik a koporsót, a menet pedig gyalog kíséri ki a halottat a temetőbe. Rengeteg problémám volt a lovakkal. A legszebb, ha négy ló van a kocsi előtt, de azokat össze kell szoktatni, gyakorolni kell velük. Volt olyan ló, amely haragudott a papra. Általában a pap ment a kocsi előtt, a ló meg elkapta a grabancát. A másik meg félt a lobogótól, de annyira, hogy amint meglátta, átugrotta a rudat. Az egyik ló két lábra állt, amikor a dobos (zenész) ütött. Egyszer háztól temettünk, és a temetőbe menet az út szélén alumínium konzervdobozok voltak szétdobálva. Az egyik ember, aki a kocsit kísérte, belerúgott az egyikbe, az a kerék alá került, és nagyot csattant. A ló megijedt, és nekiment az előtte haladó autónak, melyben a kántor és a káplán voltak. Tönkretette a járművet, és nem sok hiányzott, hogy a káplánnal is végezzen a kocsirúd.

Hatvan év alatt számos különböző felekezetű, korú és társadalmi rangú embert temetett el az adai vállalkozó. Végigkísérte és alakította több mint fél évszázad temetkezési szokásait – a háztól temetéstől a hamvasztásig. Amikor kezdte, még fegyvereket temettek el a halottakkal, ma már eurót meg mobiltelefont. Mindig időben reagált a kor kihívásaira, szükségleteire. Hat évtizedes, aktív ténykedése alatt páratlan értékű búcsúztatószöveg-gyűjteményt írt és őrzött meg, mely közösségünk egyfajta korlenyomata is lett. Ritka fényképeket, búcsúbeszédeket, katalógusokat, kottákat, szövegeket is kiadványokba foglalt. Igyekezett megőrizni a veszendőt, melyről már csak ő tud. Szellemi munkássága mellett az általa készített és beszerzett temetkezési kellékeket sem hagyta elveszni. Gyűjteménye megérdemelne egy emlékszobát Adán. De amire a legbüszkébb, hogy egy nagyobb falunyi embert kísért el utolsó útjára legjobb tudása szerint – békében, méltóságteljesen.