home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
A zongorázás mint önkifejezés
Bíró Tímea
2019.09.22.
LXXIV. évf. 38. szám
A zongorázás mint önkifejezés

Nemrég Zentán lépett fel az édesanyja, Vasagyi Mária legújabb könyvének a bemutatóján Székely I. István világhírű zongorista.

A zombori művész jelenleg Spanyolországban él, a Liszt Ferenc Tehetségképző Központ alapító tanára, az Alter Musici haladó mesterkurzusok állandó tanára, a madridi Katarina Gurska Zeneakadémia tanára. A zentai fellépése után Spanyolországba, majd Ausztriába utazott lenyűgözni a közönséget.

A zentai Stevan Mokranjac Zeneiskolában kerestem fel, és miközben a folyosón vártam, hogy befejezze a mű tételét, Johann Sebastian Bach egyik legnépszerűbb idézete jutott eszembe: „Akinek az élete a művészet, annak művészet az élete.” Arra a kérdésemre, hogy miért a zongorázás mellett döntött, azt mondta, hogy ezt nem lehet megválaszolni és megmagyarázni. Beláttam, hogy igaza van, az életet nem lehet megmagyarázni. A művészetet úgy szívja magába, mint a levegőt, és a rövid interjú végén megkönnyebbült, hogy visszaülhet a hangszerhez gyakorolni, élni.

* Hogyan érte el azt, hogy Zomborban született, és most Spanyolországban él? 

— Több helyen éltem, mielőtt letelepedtem Spanyolországban. Hiszek abban, hogy az ember tehet arról, ami vele történik, de abban is hiszek, hogy ez valahol máshol dől el, és mi csak rásegítünk az eseményekre. Hároméves voltam, amikor először jártam orgonakoncerten, és ez a szerelem azóta tart. Nem tudom, és talán nem is kell megmagyarázni, hogy honnan van a zongora iránti kötődésem. Zomborban végeztem el az alapfokú zeneiskolát, majd a szabadkai zenedében folytattam a tanulmányaimat. Ezután egy ösztöndíjnak köszönhetően Jeruzsálemben éltem egy ideig, onnan Magyarországra, majd Belgiumba, végezetül pedig Spanyolországba kerültem, és ott élek immár tizenöt éve. Az igazi otthonom viszont mindig is Zombor volt és marad.

* Meséljen egy kicsit arról, hogy milyen Spanyolországban az élet? Milyen szépségei és nehézségei vannak az ottani létnek? 

— A spanyolországi élet nagyon szép, viszont áldozatokkal jár. Mint mindenütt, ott is vannak olyan dolgok, amelyek csodálatosak, viszont negatívumokkal is találkozunk. Tizenöt év után elmondhatom, hogy beilleszkedtem, van egy nagyon kedves és széles ismeretségi köröm. Ennek ellenére nem tartom valószínűnek, hogy ez életem utolsó szakmai, illetve földrajzi állomása.


Diego Coello felvétele

* Tudna választani az előadóművész és a pedagógusi pálya között? 

— Nem tudnék, és nem is szeretnék ebbe belegondolni, mert az a véleményem, hogy a kettő együtt jár, szorosan összefügg. Örömmel tölt el mindkét hivatás. Mindkettőnek megvannak a maga nehézségei.

* Ki tudja önt valami billenteni koncert közben? 

— A koncertezés legnagyobb nehézsége a stressz, és valójában ez egy hasonló műfaj, mint a sport, fenn kell tartani egy bizonyos színvonalat. A stressz még ennyi év után is ott munkálkodik bennem egy-egy fellépés előtt. Természetesen a mobiltelefon csörgésének én sem örülök, az engem is ki tud billenteni játszás közben. A fellépés napja ugyanolyan, mint a többi nap, egy kis relaxációs gyakorlattal hangolódom rá, illetve természetesen aznap nem tanítok nyolc óra hosszát.

* Miből érzi, hogy jól sikerült egy hangverseny? 

— Elsősorban alapos felkészülés szükséges egy sikeres koncerthez. A másik jel a közönség, hiszen vagy megszületik az a bizonyos kémia a művész és a hallgatóság között, vagy nem. A közönségből egyaránt érezhető a pozitív és a negatív energia. Mindegyik koncert más, és úgy gondolom, hogy ki kell törölnünk az emlékezetünkből a kevésbé jól sikerülteket, hogy tovább folytassuk a munkát, a gyakorlást, és a még jobb formára tudjunk törekedni. Minden koncert egy nagy kihívás, melyre készülni kell.

* Ha már a felkészültségnél tartunk, akkor megkérdezném, hogy ön mennyit gyakorol naponta.

— Nem szabad túl sokat gyakorolni, ezt a diákjaimnak sem engedem meg. Három—öt óra az egészséges mennyiség, én napi három órát gyakorolok. Ha túlhajszolja magát az ember, akkor az a minőség rovására megy.

* Összehasonlítva a szerbiai és a spanyol zeneoktatást, milyen különbségeket fedezett fel?

— Spanyolországban nincs annyi jó szakember, mint például Oroszországban, Magyarországon vagy Szerbiában. Olyan sok a tehetséges fiatal, hogy nem jut rájuk elég kiváló pedagógus. Természetesen vannak világhírű kollégáim, akik igyekeznek átadni a tudásukat. A gazdasági válság előtt rengeteg támogatás jutott a kultúrára, ezért több bemutatkozási lehetőség is volt a koncerteken. Az utóbbi néhány évben ez mintha ismét fellendülne. Úgy gondolom, van lehetőség, de ügyesen kell keresgélni.


Diego Coello felvétele

* Miről ismerszik meg egy jó zongoratanár?

— Elsősorban nagyon jó barátja kell hogy legyen a diáknak. Itt nem diktatúráról van szó, és nem is hiszek a régi iskolák szigorú rendszerében, ahol büntetik a gyerekeket. Ez végre Oroszországban is feloldódott, mely valósággal ontja magából a rengeteg kiváló művészt. Hiszek a tiszteletben és abban, hogy szeretni kell azt, amit a diák csinál. A tanárnak persze kell hogy legyen némi autoritása, de valójában minden az együttműködéssel valósítható meg.

* Mit lehet kezdeni a lustasággal, ha valaki nem készül az órákra, nem gyakorol eleget?

— A tehetség nemcsak abban rejlik, hogy valaki muzikális, hanem abban is, hogy benne van az ösztön és a kényszer, hogy dolgozzon, kifejezze magát. Meg kell értetni a diákkal és a szülővel, hogy a zongorázás nagyon sok lemondással jár. Az akadémistákkal már nincsenek ilyen gondok. A gyakorlás mellett fontos a zenehallgatás is, hogy az egyén eljárjon koncertekre, hiszen ahogy a festőművészek hatnak egymásra, úgy mi, zenészek is. Igyekszem a diákokat ebbe az irányba terelni.

* Van-e kedvenc zeneszerzője, akinek a műveit a legszívesebben játssza?

— Ez gyakran változik nálam, időszakos kedvenceim vannak. Bach az abszolút első nálam, őt mindig szívesen hallgatom és játszom.

* Ha jól tudom, erősen kötődik a kamarazenéhez. Szeretne többször fellépni ilyen felállásban?

— Igen, szeretnék, csak nagyon nehéz ezt kivitelezni, hiszen nem biztos, hogy a kiváló zenészek között jó az összhang. Nehéz erre megfelelő partnert találni.

* Más érzés itthon fellépni, mint külföldön?

— Itthon mindig nagyon más és különleges játszani, főleg akkor, ha velem tart a család. Igyekszem két-három évente fellépni Vajdaságban.
 


 

* Évente hány koncertje van?

— Nagyon változó, körülbelül harminc-negyven. Nem szeretném, ha ennél több lenne, mert akkor túlvállalnám magam, ami nincs jó hatással sem a pedagógiai munkámra, sem az előadó-művészetemre. Le a kalappal azok előtt a kollégák előtt, akik ezt meg tudják csinálni, és évente százötven koncertet adnak, de az nagyon fárasztó, én pedig szeretnék még hatvan-hetven évesen is zongorázni a közönségnek.

* Mit üzenne a fiatal zongoristáknak, akik szeretnének nagy művésszé válni?

— Ezen a pályán a kitartás a legfontosabb, tehát erről ne feledkezzenek meg. Véleményem szerint nem szabad vizsgákra és versenyekre készülni, mert ezeket a műveket nem ezekre az alkalmakra írták a zeneszerzők, hiszen ez egy önkifejezési forma és egy kornak a tükrözése. Úgy kell gondolkodni, mint a nagy zeneszerzők, és félre kell tenni az egót. Az a fontos, hogy alázatosak legyünk, és a szerző szimbólumait fejezzük ki a zene által.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..