* Gyermekkorodban hogyan volt jelen a zene az életedben? Csak a klasszikus zene szólt otthon éjjel-nappal?

— Négyéves korom óta zongorázom, a Szabadkai Zeneiskolában kezdtem a pályafutásom, úgyhogy a hangszer és a klasszikus zene már egész korán az életem része lett. Otthon nem csak klasszikus zene szólt, a szüleim mindenfélét hallgattak, sok régi, jugoszláv slágert, ezeket a mai napig szeretem. De mindig volt valamilyen hang, dallam, melódia. Én pedig már gyerekként imádtam a hangzásokat. Mindenféle zene, mely akkor megragadott, az bennem is maradt. Aztán olyan tízéves lehettem, a háború után voltunk, amikor a szüleimmel megnéztük a televízióban a bécsi újévi koncertet. Akkor láttam először, lenyűgözött az a pompa, hangulat, hangzás. Rámutattam a tv-re, a karmesterre, és azt mondtam, ez akarok lenni. 

* Mi fogott meg annyira?

— Az az energia, komplexitás, atmoszféra, amelyet egy ilyen zenekari jelenség megteremt. S a karmester szerepe, aki az én elképzelésem szerint hidat alkot a zenekar és a közönség között. Ez a karmester egyik fő szerepe. Bennem akkor ott gyerekként az maradt meg, hogy ez valami akkora jelentőségű dolog, hogy én része akarok lenni. Öt évvel előtte még mozdonyvezető szerettem volna lenni.

* A Grazi Művészeti Egyetemre mentél folytatni a tanulmányaidat. Miért éppen Grazra esett a választásod?

— Szabadkán Székely Máriánál tanultam, több versenyre mentünk, sok programot kellett megtanulni, tehát erős oktatást kaptam itt. Akkoriban csak Újvidék vagy Belgrád volt opció, külföld kevésbé. Ekkor jött Paskó Csaba atya, aki többünknek ajánlotta Grazot, hiszen ő is ott tanult. El sem akartam menni, hiszen nem beszéltem németül, nem tudtam magam ott elképzelni, de megpróbáltam, és sok mindenben pozitívan csalódtam. Először is magamban, másrészt az itthoni oktatásban. Mi itt, Kelet-Európában nagyon jól meg vagyunk patkolva, minden téren.

* Mit adott ez az időszak emberileg és mit művészileg?

— Sokat kaptam. Bepillanthattam például abba, hogy milyen a XXI. században zenésznek lenni a nyugati civilizációban. Mert ez bizony rettentő nehéz dolog, tele megpróbáltatásokkal. Mindenkinek mindenben mindenhol meg kell felelni. Ezt tanulni kellett.

* És megtanultad?

— Megtanultam játszani a játékot. Élni tudok benne, de nem szeretek. Ezért is nagy vágyam, hogy hazaköltözzek. Most még kétlaki vagyok, egy kicsit Svájcban élek és dolgozom, egy kicsit itthon.

* Szakmailag az iskola miben lendített rajtad?

— Őszinte leszek, ami a zenét illeti, nem sokat. Viszont ennek menedzselésében nagyon sokat, szigorúan és magas fokon. Hogy hogyan kell a zenét interpretálni a zenészek, a zenekar felé. Magammal kellett, hogy megbékéljek, s amit elképzeltem, azt zongorán lejátszani. S megtanultam, hogyan vezényeljek, és miért éppen úgy. Ezek sarkalatos kérdések, melyekre ott választ kaptam. Persze azért zenei téren is tanultam, hiszen más művekkel foglalkoztunk, de ez a másik fontosabb.

* Az egyetem után mi volt a következő lépés? A tanulmányaid során sikerült kiépítened egy szakmai, zenei bázist, hogy rögtön kapj felkéréseket?

— Igen, elég gyorsan elkezdtem különféle projektumokban részt venni, kaptam munkát egy időre a grazi operánál, emellett Bécsben tanítottam egy konzervatóriumban, éltem az életem Ausztriában, és nem is volt rossz. Szabadúszó zenészként léteztem, és egy idő után jött a felismerés, hogy szeretnék egy saját produkciót. Ezt a vágyat egy 2018-beli felkérés hívta elő bennem. Akkor felkértek addigi karrierem legnagyobb produkciójára Grazban. Egy hegyen volt egy nyitott színpad, oda kértek fel egy Verdi-gála leszervezésére, a program összeállítására, menedzselésére és levezénylésére. S rájöttem, hogy ezt én nagyon élvezem, de szeretnék valami sajátot. Akkor meg is alapítottam a zenekaromat, a Grand Orchestrát, de jött a COVID, ami minden elképzelésemet derékba törte, s ez nagyon meg is viselt, egzisztenciálisan és lelkileg is.

* A már említettek mellett mi még a feladata egy karmesternek?

— Egy jó karmester nem dirigál és nem irányít, abban a klasszikus értelemben, ahogy az ember gondolja. Nem azt mutatom, hogy merre haladjanak, hanem hogy körülbelül milyen ritmusban, ahhoz, hogy együtt tudjunk lélegezni zenekarként. Ez nagy felelősség is, mert hűnek kell maradni a műhöz, a komponistához és legfőképp önmagunkhoz. Maradjon meg a mű autentikussága, de mi is legyünk benne, a mi nézőpontunk, elképzelésünk a zenéről, világról, egységről. És ha ezt jól tudjuk interpretálni, akkor a karmester által megszületik az említett híd a közönség felé.

* Egy zenekar karmester nélkül is ugyanúgy tud működni?

— Tud, ha megvannak a megfelelő körülmények, a csapat összeszokott, a tagok ismerik egymás játékát, hangszínét, tempóját, a művet. Ilyen esetben tud működni. Sőt, a jó karmester pontosan tudja, mikor szálljon ki. Ez kulcskérdés. Tudni kell hagyni játszani az embereket. Én mint karmester nem játszom, csak a hanghoz tartozó színt, atmoszférát próbálom interpretálni. Ha én nem vagyok, az én elképzelésem nem lesz benne, de ennyi.

* Laikusként az én fejemben az a kép él a karmesterekről, hogy nincs saját zenekaruk, hanem mindig más együttesek koncertjét vezénylik. 

— Mehettem volna ezen az úton tovább, de szerettem volna egy olyan produkciót létrehozni, amelyet én is, és a zenészeim is egyformán látunk, és közösen alkotunk meg. Ez pedig merőben eltér a klasszikus formától. Gondolok itt a látványvilágra is, de arra is, hogy mi a szebbnél szebb és szerethetőbb dallamokat egy kicsit át is dolgozzuk. Ezáltal be tudunk csempészni olyan dramaturgiai elemeket is, amelyekkel valami mást tudunk lerakni az asztalra, s a közönséget is be tudjuk vonni. A művek között beszélek, felvezetem a következő számot, de nem a klasszikus formában, hanem egy történet köré építve, reagálva a közönség energiáira, egy kicsit improvizálva. Arra biztatom a hallgatókat, hogy legyenek velünk akkor és ott. Ha úgy érzik, álljanak fel, táncoljanak, dúdoljanak, tapsoljanak. A lényeg, hogy valami megmozduljon bennük, a lelkükhöz tudjunk szólni, és valami igazat adjunk. Nem tudom, sikerül-e, de efelé megyünk, és mindig az út a legszebb. Mi nem a klasszikus értelemben vett programot játsszuk, nem szimfóniákat, hanem a klasszikus zenében valaha megírt legszebb és legszerethetőbb dallamokat. Ismerteket és kevéssé ismerteket egyaránt. Amit André Rieu csinál, azt mindig csodáltam, hiszen neki sikerült ebben a klasszikus világban valami újat, maradandót alkotni. A mi irányunk is hasonló lesz, csak saját magunk ízlésére formálva.

* Kikből áll össze a Grand Orchestra?

— Van egy kemény mag, melyet nem sok ember alkot, ők kiváló, szabadkai zenészek, akik nem mellesleg a barátaim. Ehhez csatlakozik egy regionálisabb, sőt volt egy országos szintű felhívás, melyre jelentkezhettek, így vannak zenészek Újvidékről, Belgrádból, Šabacról, Požarevacról, az ország több pontjáról. Így jön létre egy nagyobb csapat, s ehhez hívunk külsősöket, külföldieket, mert szeretnénk a nemzetközi világból is néha bevonni néhány szereplőt, hogy színes legyen a felhozatal.

* Egy ilyen nagy zenekart, melynek ilyen sok felé van tagja, hogyan lehet menedzselni, próbákat, koncerteket szervezni? 

— Nem könnyű, s a menedzselést szeretném lassan ki is adni a kezemből. És ott vannak a pénzügyek… Hát, ezért vagyok még mindig Svájcban. A produkció független, az én sajátom, nem tartozom intézményhez, és nem is szeretnék. Az itthoni értékeket vallom, de ezt én finanszírozom, ehhez pedig dolgoznom kell ezerrel még néhány évig, hogy meg tudjam oldani. Egyébként, ha valaki szeretne minket támogatni, a honlapunkon (www.balintkasza.com) megteheti. Szeretnék véglegesen hazaköltözni, mert ez az otthonom, itt születtem, itt érzem magam biztonságban, itt vannak a barátaim, szeretteim. Szabadka az otthonom, vajdasági identitásom van. Ez a kettős kultúra, a kétnyelvűség. Megtapasztaltam a nyugati életformát, köszönöm szépen, elég volt.

* Mit ad neked a zene?

— Mindig ugyanazt adta. Békét, megnyugvást, célt, jövőt, kihívást. Nagyon szeretem. Olyan, mint a drog. Kell, szükségem van rá. Ha nem nyomom magamba, akkor reszketek. Egyszer valaki azt mondta, hogy jobb, mint a szex. Tudok vele vitatkozni, de van benne valami. Ha elvennék tőlem a zenét, ha nem is őrülnék meg, de hatalmas űr keletkezne bennem.

* Hol lehet hallani a Grand Orchestrát a közeljövőben?

— Október 15-én lesz egy koncertünk a szabadkai zsinagógában, előtte lesz egy afféle próbakoncert Újvidéken az Isidor Bajić Zeneiskola koncerttermében. És szervezés alatt van egy nagyobb koncert szintén Újvidéken, de erről még folynak a tárgyalások.