* Magyar szak, kommunikáció, majd etnomuzikológia. Mondhatnám, hogy hasonló szakok, de azért annyira nem. Változott az érdeklődési köröd, azért ilyen színes a paletta?

— Akkoriban zenész akartam lenni. A magyar szakra beiratkoztam, de nem szerettem, mert éppen az nem volt benne, ami miatt szerettem az irodalmat. A kommunikáció úgy jött, hogy az akkori barátnőmmel ott kávéztam az egyetem környékén, és kiderült, hogy hamarosan kezdődik a felvételi, azt mondtam, megpróbálom. Így vettek fel média szakra, de nem akartam újságíró lenni. Számomra ezek a dolgok nem voltak annyira különbözőek, mind a világ megismeréséről szólnak más eszközökkel.

* Mégis újságíró (is) lettél, hosszú ideig írtál, sok lapnál megfordultál. Hol érezted magad legjobban?

— Minden munkahelyemen szerettem dolgozni, de az első komolyabb, a Magyar Narancs meghatározó volt. Meghatározta a szocializációm, a baráti köröm, az egész húszas-harmincas éveimet. Ott alakult ki, milyen munkamódszerben, környezetben érzem jól magam, s azóta is ezt a pezsgő, habzó, közösségi jellegű dolgot szeretem, azóta is ilyeneket keresek, illetve ilyenné próbálom alakítani a helyet, ahol vagyok. A Narancsnál megismert emberekkel indítottuk később az Origót, melyet szintén nagyon szerettem.

* Azt mondod, zenész szerettél volna lenni. Hogyan jött a zene az életedbe? Mindig körülvett, vagy egyszer csak megjelent?

— Nem muzsikált senki körülöttem, a bölcsőm felett, ahogy az ilyen történetek kezdődni szoktak, inkább a véletlen és valami ösztönszerű dolog hozta. Már gyerekkoromban izgatott a zene. Speciális zeneiskolába jártam, nagyon sok zeneóránk volt, hangszeren (klarinéton, később szaxofonon) is hétéves koromban kezdtem tanulni. Aztán tizenhat évesen eljött az a pont, hogy már nem az a zene érdekelt, amelyet tanultam, sokkal inkább az, hogy a megtanult anyagot más, akkor coolabbnak tűnő dolgokra használjam. A ’80-as évek végén, a ’90-es évek elején járunk, a rendszerváltás idején. Rengeteg underground zenekar volt Magyarországon, főleg ilyenekben játszottam, de zenéltem jazzt, kerestem pénzt étteremi zenéléssel is, utána pedig nagyon gyorsan beszippantott az újságírás, mely ott, a rendszerváltás környékén azért nagyon más volt, mint ma, sokkal izgalmasabb. Beleestem ebbe az izgalmas csapdába, s rövidesen nem maradt időm zenélni. A zene viszont nem tűnt el az életemből, csak hobbivá vált, de azért sokat foglalkoztam vele. Mindig próbáltam visszacsempészni az életembe. Már rég az Origo főszerkesztője voltam, amikor beiratkoztam az etnomuzikológiára, főleg, hogy rákényszerítsem magam, hogy időt szánjak rá.

* Miért éppen az etnomuzikológia?

— Éppen akkoriban, amikor már abbahagytam az aktív zenélést, támadt fel bennem az érdeklődés a népzene, a világzene iránt. Gyerekkorom táncházas emlékei is belejátszottak ebbe, a zeneiskolai szemlélet, aztán egy amerikai ösztöndíj alatt kint rengeteg olyan lemezhez fértem hozzá, amely új zenei világokat tárt fel előttem. Egyébként a Magyar Narancsnak is elég erős világzenei rovata volt, Marton László Távolodó révén, és akkoriban a Tilos Rádióban is játszottak ilyen jellegű zenéket, köztük én magam is, szóval sok hatásnak köszönhető. Mire beiratkoztam az egyetemre, már hosszú ideje ez érdekelt, és sokat foglalkoztam vele.

* Mi is az a világzene. Lehet és kell ezt definiálni?

— Általában minden világzenei jellegű megbeszélésen/találkozón elhangzik ez a kérdés, s ilyenkor többen felsikítanak, hogy: jaj, ne kezdjük ezt megint! Nincs még egy olyan zenei műfaj, amely annyira el van foglalva azzal, hogy önmagát definiálja. A világzene egy név. Ahogy a jazz is az, mégsem kérdezi meg senki, hogy akkor mi is a jazz, kollégák, döntsük már el. A közönség, a zenészek tudják, mit értünk jazzen, pedig az aztán egy igen tág skála, Ornette Colemantől Kenny G-ig. Ég és föld, mégis mindkettő jazz. Ez a sokféleség a világzenében is hasonló, mint a jazzben, popban, elektronikus zenében. De van, amiben különbözik. A többi zenei műfaj eléggé uniformizált nyelven szólal meg. Egy jazzkvintett, a drum and bass vagy a black metal kb. ugyanúgy fog szólni Argentínában, mint a Fülöp-szigeteken. A világzene nem ilyen. Itt nincs univerzalitás, a fragmentáltság a gyönyörű benne. Ez az egyetlen olyan zenei műfaj, amelynek közönsége a különbözőséget keresi, nem a hasonlóságot. Ilyen értelemben az definiálja, hogy a különbözősége az értéke. Nyilván minden, világzenének nevezett muzsikában van valami tradicionális zenei hatás, de az lehet nagyon távoli is, elképzelhető, hogy nem is jelenik meg a hangszerelésben, dallamban, csak a szemléletében van valami, amiről érezzük, hogy ez az.

* Jelenleg a budapesti Hangvető programigazgatója vagy. Mi a Hangvető fő profilja, hiszen bár kiadó a nevetek, manapság csak kevés lemezt jelentettek meg.

— A Hangvető már vagy tíz évvel ezelőtt elkezdett veszíteni lemezkiadós profiljából, de persze továbbra is adunk ki lemezeket, csak kevesebbet. A Hangvető egy olyan cég, amely pontosan azzal foglalkozik, amit annak idején néhány emberrel megálmodtunk. Világzene, népzene, egy kis jazz. Néha mi magunk is meglepődünk, mennyi minden megvalósult abból, amit a kezdetekkor szerettünk volna. Több is, mint gondoltuk. Nem a tevékenység köti össze mindezt, hanem annak tárgya: a zene. Zeneoktatás, zenés filmek gyártása, zenés podcastok készítése, zenei fesztiválok szervezése, a zenéhez kapcsolódó városfejlesztési projektumok, mindenhol a zene az összekötő motívum. Az én célom, hogy átadjam másoknak azt, amit a zene bennem kelt, s ehhez használok különféle csatornákat.

* Már két alkalommal utaztam veletek forgatni, tavaly Korčula szigetén és a Kotori-öbölben jártunk, ahol a klapa éneklésről készült film, most pedig Dobri Potokra és Svrljigre mentünk, hogy a kolóról forgassatok. Ahogy már beszélgettünk is róla, nagyon fontos közel menni a zenéhez. Odaülni az előadó mellé, elutazni oda, ahol a muzsika születik, és nem egy stadion ötvenedik sorából hallgatni. Neked is rengeteg ilyen élményed van, elmesélsz egyet?

— Szinte minden jó és emlékezetes élményem ilyen. Már-már mániám ez a „közel menés”. De valóban így a legélvezetesebb a zene. Egyszer Rio de Janeiróban véletlenül összefutottam Manu Chaóval az utcán. A fiát látogatni érkezett a városba, mi nem sokkal előtte találkoztunk Pesten. Megálltunk beszélgetni, s persze lassan felismerték az emberek, odajöttek, kérték, hogy játsszon. Vele volt még Eugene Hütz a Gogol Bordellóból. Manu húzta a száját, nem akart muzsikálni. A sarkon mindeközben egy hajléktalannak tűnő duó zenélt. Egy gitáros valami összeeszkábált gitáron, melyet egy tranzisztoros rádióra hasonlító erősítőből szólaltatott meg, recsegett-ropogott. Egy rasztás volt, hiányos fogú, bibircsókos alak. A duó másik tagja egy kancsal dobos volt, de nem ő dobolt, hanem egy miniatűr dobon egy marionettfigura, melyet ő működtetett. A két zenész is kérlelte Manut, a gitáros oda is nyújtotta „hangszerét”, no, ekkor kezdett el játszani. Két perc alatt vagy hatszáz ember gyűlt össze, s Manu adott egy több mint egyórás spontán koncertet. Ez egy látványos példa, de sok ilyen volt. Egy másik Norvégia, Førde fesztivál. Egy pici városka a helyszíne, mely a ’80-as években a legszebb vagy talán legizgalmasabb norvég városok listájának az utolsó helyen végzett, ezért eldöntötték, hogy ezen változtatnak. Megmutatják, hogy ez nem így van, úgyhogy a többi közt egy világzenei fesztivált is létrehoztak, melyen a zenekarok különleges helyszíneken lépnek fel, az esemény záróvasárnapján például egy misén. Ezek nem szakrális zenét játszó együttesek, de ezen a napon ők kísérik a híveket. Mozambikitól peruiig mindenféle zenekar. Ezen a fesztiválon láttam Gabriel Fliflet norvég harmonikást, aki egy lehengerlő személyiség. Nagyon érdekelte Magyarország, mert apukája műfordító volt, ő fordította Az ember tragédiáját norvégra, úgyhogy Gabriel magyar gyermekdalokon nőtt fel. Az egyik leghíresebb norvég dobossal, Ole Hamrével játszik együtt, aki ebben a felállásban fazekakon dobol, így például a kalotaszegi népzenét is harmonika-fazék felállásban adták elő. Na őket láttam egy pajtában játszani, ahova csak olyan harminc embert fért be. Hát… csodálatos koncert volt. Vagy a Førde melletti legmagasabb csúcs tetején, ahol annyira erősen fújt a szél, hogy nem lehetett megmaradni, ráadásul előtte meg kellett mászni a csúcsot. Majdnem két órát mentünk, dőlt rólam a víz, és lent üvöltő szélben játszott egy svéd duó nikkelhárfa-hegedű felállásban, a Hazelius Hedin duó, ez is emlékezetes. De szinte minden emlékezetes zenei élményem ilyen.

* Szerinted változott a világzenét hallgató közönség az utóbbi években?

— Nem tudom, erről csak benyomásaim vannak. Korábban volt egy félelmem, hogy a világzene közönsége öregszik, de az utóbbi időben ez változott, elkezdett fiatalodni. Ez szerintem azért lehet, mert előtte gettósodott a műfaj: volt egy világzenei fesztivál, ahol más zenét nem lehetett hallani, az egyéb rendezvényeken meg nem volt világzene. Az utóbbi hat-hét évben azonban elkezdett megjelenni a fesztiválokon, és nemcsak úgy, hogy na jó, legyen egy kis világzene is, hanem a fő lineupra is bekerül. Ha körülnézel Magyarországon Ozorától Kolorádón át a Bánkitó Fesztiválig, ott vannak a világzenei előadók, s az emberek szeretik és hallgatják őket. Mi is ezt látjuk a Hangvető fesztiválján, a Ritmón, hogy fiatalodik a közönségünk, aminek én mérhetetlenül örülök.