Egy különleges zenei eseménynek lehettem tanúja nemrégiben Augsburgban. Augustí Charles katalán zeneszerző Marc Rosich librettista felkérésére egyedi színpadi művet komponált: A világ utolsó éjszakája című kamaraoperát.

Fotók: Jan-Pieter Fuhr 

Felkaptam a fejemet a témára, hiszen az alapmű a híres, amerikai sci-fi-szerző, Ray Bradbury tollából született 1951-ben. Az író neve fogalom volt a kommunista Magyarországon, a 451 Fahrenheit című, 1966-ban készült film igazi szenzációnak számított. A totalitárius rendszer ellen küzdő, az írott szót mentő filmhősök a hazai értelmiség körében szimbólummá váltak. A sci-fi műfaj később a passzív ellenállás eszköze lett. 1972-ben elindult a Galaktika folyóirat, melynek számos számában a későbbi magyar köztársasági elnök, Göncz Árpád is gyakran publikált fordítóként. Ezt azért is fontos hangsúlyozni, mert A világ utolsó éjszakája című Bradbury-művet ő ültette át először magyarra, s az írás az említett periodika második számában látott napvilágot.

A rövid novella története egy, a közösség tagjainak egyszerre megjelenő álmáról szól: a világ utolsó éjszakája következik. Az elbeszélés a férj és a feleség párbeszédét írja le. A pár apatikusan fogadja a megváltoztathatatlant, életük nem változik, legfeljebb gyermekeikért hangzik el néhány féltő szó.

Az alaptörténetet az operaszerzők — négy énekes által interpretált — hat párra bővítették. A színpadképben a zenészek karéjában folyik a cselekmény. Embriókra emlékeztető alakzatok lógnak rá a manézsra, világítva, villogva, folyamatosan leszakadva érzékeltetik az elközelgő véget. A novella szereplőinek apatikusságát az adaptálók is hűen átvették, az érzelmi kitörés ritka, egy-egy sikoly fejezi ki a kétséget. Néha megcsillan a remény, az emlékek feltorlódnak. A darab a vonagló testek haláltáncával végeztetik be.

A komponista a leírtakat híven, nagy fantáziával és kreativitással szolgálja. Hiába négy énekes áll a színpadon, a monodráma eszközeivel viszi előre a cselekményt (mely nem is igazi cselekmény). A hangeffektusok széles skálájával operál, a történet sugallta disszonanciát néha klasszikus idézettel — Puccini-áriával, francia impresszionistákkal, zsoltárok foszlányaival — zárja. A visszafogottsága becsülendő.

A kiváló hangi adottságú négy énekes, Jihyun Cecilia Lee (szoprán), Claudio Zazzaro (tenor), Luise von Garnier (mezzoszoprán) és Isaac Tolley (basszbariton) produkciója ünneppé tette az estét, a kiváló hangi adottságú basszbariton teljesítménye különösen sokáig emlékezetes marad. A héttagú zenekar művészei tökéletesen helytálltak, aki ebben a produkcióban részt vett, annak más megbízás csak rutinfeladat lehet. A zenészek többször görög kórusként, verbálisan emlékeztettek a végzetre. Sebastiaan van Yperen, az ifjú, holland karmester nagy odaadással, kiválóan fogta össze csapatát, és Jorinde Keesmaat rendező teljesítménye is figyelemreméltó.

A telt házas előadás közönsége hosszasan ünnepelte a művészeket. A játéknak méltó hátteret adott az előadás helyszíne, az egykori Gázgyár, Németország egyik legfontosabb ipari műemléke, melyet felújítva állítottak a kultúra szolgálatába.

Az előadás helyszíne, az egykori Gázgyár (fotók: Csermák Zoltán)