Európa

A 2016. évi amerikai választástól mindenki azt várta, hogy az új elnök, Donald Trump gyorsan egyezséget köt, és harmonikus viszonyba lép az oroszokkal. Ebből semmi sem lett, így az európai válságok megmaradtak. Ukrajnában a társadalom a teljes nincstelenség felé halad, miközben a szakadárok megszervezték saját államszerű entitásaikat. Szerbiának sikerült Koszovó kérdését ébren tartania, és noha Koszovónak volt néhány sikere, a szerb külpolitika blokkolta a legtöbb óhaját.

Az év európai eseményei közül a legfontosabb történés a Brexit júniusi megszavazása volt, hiszen olyanra még nem volt példa, hogy valaki ki akarjon lépni az EU-ból, és aktivizálja a maastrichti szerződés 50. pontját. A tárgyalások már folynak, arról azonban teljes a tudatlanság, hogy végül is hogyan fog lejátszódni a Brexit. Az viszont egy másik eset, hogy egy országrész elhagyja az országát. Belgiumban nem éleződött tovább a flamand—vallon ellentét, Katalóniában pedig a spanyol állam erélyesen lépett fel, és ebben az összes fontos tényező a spanyol központi hatalmat támogatta. Egyébként a határok érinthetetlensége, úgy látszik, a nemzetközi közösség alapértéke marad, legyen szó akár Skóciáról, akár a burmai rohingyákról. Szíria és Irak határai is megmaradnak, még akkor is, ha ez logikátlan, viszont a kurdok, akik a legkeményebben harcoltak az Iszlám Állam ellen, nem is álmodhatnak a kurd államról új határokkal.

Franciaország új elnöke teljesen váratlanul győzött, Hollande népszerűsége olyan alacsony volt, hogy ki sem állt a választási harcra, így a jelöltek közül a mérsékelt jobboldali jelölt győzött. Macronnak egyébként óriási gondjai vannak. Egyrészt az ország termelői, a munkások és a parasztok robbanásközeli helyzetben érzik magukat, csökken az életszínvonaluk, másrészt pedig az állam eladósodottsága 96%-os, ami hallatlanul sok, és azzal jár, hogy Macron politikája nemcsak Macroné, hanem a hitelezőié is lesz.

Németországban is a bizonytalanság nőtt meg azáltal, hogy az eddig vezető pártok, a CDU-CSU és az SDP nagy vereséget szenvedtek. Ha megegyeznek, alkothatnak egy szűk koalíciót, viszont a szavazás előzetes tétje az volt, hogy nem alkotnak koalíciót. Az egyéb lehetőség az lenne, hogy újból választást írnának ki, ám az hasonló vagy rosszabb eredményt hozna nekik. A vereség hátterében bizonyára több tényező áll, de az bizonyos, hogy Merkel migrációs politikája egyre inkább irritálja a németeket. Merkelt viszont az szorítja, hogy a gazdaságban egyre több munkáskéz hiányzik, ez a német szaporulat alacsony szintjéből ered. Valahonnan munkásokat kell szereznie Németországnak. Ám sem a Közel-Kelet, sem Afrika nem alkalmas erre, attól tartok, hogy Kelet-Európa lesz az a terület, ahonnan elszívják az életképes, képzett munkaerőt, amitől viszont ezek az országok fognak demográfiailag és gazdaságilag összeomlani.

Európa súlya a világpolitikában egyre csökken. Ennek nemcsak az az oka, hogy komplikált és átláthatatlan az intézményrendszere, az Európai Parlamentben, illetve az Európa Tanácsban nem a legrátermettebb politikusok ülnek, valamint hogy a vezetősége is egykor súlytalan politikusokból áll, hanem az, hogy globálisan szemlélve Európa Ázsia egy nagy félszigete.

Törekvő hatalmak

Mostanság hatalmas, erős, sokszor belső gondokkal küzdő országok nőnek fel, melyek lakossága két- vagy háromszorosa egy átlagos európai országnak. A közeliek közül itt is van Törökország. Erdoğan a 2016-beli teljesen buta puccsot kihasználva felszámolta az atatürki örökséget, és ma egy személyben ő az elnök és a kormányfő is. Politikája kiszámíthatatlan. Az európai migránsválságot részben Törökország okozta azáltal, hogy átengedte az országán a migránsokat — ahelyett, hogy táborokat épített volna (nemzetközi segítséggel). Igaz, hogy a migránsválság másik okozója Görögország, mely nem volt hajlandó megvédeni a saját és Európa határait, hogy ezzel zsarolja hitelezőit, elsősorban Németországot. Persze ebben a történetben benne van Soros György is, aki Karl Popper nyílt társadalom ötletének híve, és a nyitottság talán működne is, mondjuk, az európai értelmiségiek körében, akik szót tudnak érteni, de nem működőképes a közel-keleti és az európai tömegek között, mert nem együttélést, hanem káoszt eredményez. Ez a káosz jelen van a nők elleni támadásokban, a terror megerősödésében, a no-go zónákban, Nyugat-Európa-szerte. Ezért kellene felhagyni ezzel a tervvel.

Visszatérve a törökökre, nagyjából egy éve azzal hívták fel magukra a figyelmet, hogy lelőttek egy orosz harci repülőgépet, azóta viszont akkorát fordult a világ, hogy ma már el is kezdték az orosz gázt szállító vezeték építését, és a balkáni országok kuncsorognak, hogy nekik is jusson belőle, mert így tudják újraiparosítani az EU-ban lenullázott gazdaságokat.

Ázsia másik végében, Indokínában és a kínai partoknál robbanásveszélyes a helyzet. Egyrészt a Dél-kínai-tenger felosztása a tét, másrészt pedig Kína és Japán vitája némely lakatlan szigetecskékről. Vietnam és az egész Indokínai-félsziget keményen dolgozik a nyugat-európai és az amerikai cégeknek, amiből némi haszna is van, melyet a hadiiparba fektet be. Azon a vidéken rengeteg fegyvert halmoztak fel, például csak Japánnak 1700 harci repülője van, és nem elképzelhetetlen egy háború a tenger felosztása miatt, ebben ugyanis érdekelt még a Fülöp-szigetek, Malajzia és Indonézia, hiszen ez a tenger az egyik legforgalmasabb vízi út a világon. A területét tekintve törpeállam az Oroszlán-szorosban megkerülhetetlen Szingapúr. Ázsia Európához képest egy egészen más dimenzió, bizonyos országok területe, mások lakossága sokszorosa néhány európai országénak. Ugyanez vonatkozik a természeti kincsekre is, melyekből itt-ott fényűzésre is telik.

A hagyományos válságövezet

A Közel-Keleten 2017-ben enyhült a helyzet. Az Iszlám Államot szétverték, a szíriai polgárháborúnak vége, Libanonban az van, ami volt, Izrael helyzete viszont változott. Trump és Netanjáhú bizonyos mértékben hasonló habitusú emberek, így a két ország kapcsolata jobb, mint az Obama-kormányzat idején. Az év végén Trump bedobta a követ az állóvízbe azzal, hogy kijelentette, Tel-Aviv helyett Jeruzsálemet tekinti fővárosnak. A palesztinok gyengébbek, mint valaha, a két kiharcolt enklávéjuk fordított eredményt hozott, a két részre osztott palesztin állam zsúfolt, körbekerített terület. A válság folytatása következik, hiszen sokan biztosak abban, hogy sohasem lesz izraeli—arab béke.

De nem lesz szaúd-arábiai—iráni sem (értsd: szunnita—síita). A két ország intenzíven fegyverkezik, különösen Szaúd-Arábia, mely tavaly az év elején rendkívül nagy tételben vásárolt amerikai fegyverrendszereket. Amíg az Obama-adminisztráció a kiegyensúlyozottságra törekedett, addig Trump egyértelműen a szaúdiakat pártolja.

Szintén szaúdi hír, hogy az ország északi részén, a semmi közepén egy szupervárost terveznek felépíteni — majd hisszük, ha látjuk. Az pedig az érdekes kishírek kategóriájába tartozik, hogy a konzervatív királyságban hamarosan a nők is vezethetnek autót. Egyelőre még ott tartunk, hogy Szaúd-Arábia Jemenben próbál „rendet” rakni, miután hónapokig bombázta a lázadó síitákat.

Afrika

Kelet-Afrika, Etiópia, Tanzánia, sőt, még Uganda is rohamléptekkel fejlődik, mert érkeznek a beruházások, viszont Szudántól nyugatra (Dél-Szudánt is beleértve) rendkívül zavaros a helyzet. A Dél-afrikai Köztársaságban azonban, mely nem számít ugyan igazi nagyhatalomnak, de a térségben meghatározó ország, stabil a helyzet. A jövőben vélhetően Afrika lesz az a része a világnak, ahonnan a legmeredekebb híreket halljuk majd, és talán sikertörténeteket is.

Afrika már a közeljövőben a világ legnépesebb kontinense lehet, ha csak a születések számát nézzük. Eddig a világtörténelemben mindig Ázsia lakossága volt a legnagyobb. Én azonban nem hiszem, hogy Afrikában tartható ez a szaporodási ráta, hiszen víz- és élelmiszerhiány, betegségek, háborúk következhetnek be. Ha a világon létezne egy olyan intézmény, amely nem partikuláris érdekeket képvisel, hanem globálisan gondolkodik, akkor annak Afrikában kellene cselekednie, mert a mostani trendet tekintve Nyugat- és Közép-Afrikában óriási bajok várhatóak, melyekhez képest a zimbabwei válság eltörpül.

Az igazán nagyok

A Földön manapság négy igazán nagy játékos van, és ötödikként ide lehetne számítani Brazíliát is, ha most éppen nem önmagával volna elfoglalva a korrupciós botrányai miatt.

A négy nagy közül India szinte észrevétlenül halad előre, nem kíván globális játékos lenni, ám az Indiai-óceánt saját befolyási övezetének tekinti, és ezenkívül a dél-kínai-tengeri útra is odafigyel. Egyre többet költ fegyverre, és az USA-n kívül Oroszországgal is jóban van, melytől nukleáris technológiát is vásárol. Pakisztán sokáig az USA védence volt, ma azonban nem lehet tudni, hol áll, így az amerikaiak is inkább a kiszámíthatóan és visszafogottan politizáló Indiával ápolnak jó kapcsolatot. Viszont az oroszok rohamléptekben építik az atomerőműveket Indiában, és közösen fejlesztenek harci gépeket. Indiában mindenkinek esélye van arra, hogy tökéletesen megtanuljon angolul, és ezzel a lehetőséggel legalább 400 milliónyian élnek is, ami azt eredményezi, hogy több indiai jár egyetemre és főiskolára, mint amekkora az USA lakossága. Ráadásul az országot nem fenyegeti olyan veszély, mint Kínát — nevezetesen, hogy elfogy a munkaképes lakosság —, mert India nem nyúlt bele a népesedési politikába, és noha csúnya ilyet mondani, de hagyta, hogy a természetes tényezők érvényesüljenek. Egyszóval India a bokorban halkan lapuló tigris.

A harmadik számú hatalom Oroszország, melynek óriási erőforrásai vannak, lakossága azonban kevés, ezért kell óvatos külpolitikát folytatnia. Jót tenne neki, ha az összes többi nagyhatalommal jó kapcsolatban volna, és ha az egykori szovjet tagköztársaságok révén egy működő szövetségi rendszert hozna létre. A sok gond ellenére (elsősorban a szankciókra gondolok) egy olyan politikus vezeti az országot, aki a jelek szerint — egyedüliként a nagyok közül — pontosan tudja, mit miért csinál. A magánéletét diszkréten lerendezte. Békés és be nem avatkozós politikát folytat, kivétel a Krím félsziget, viszont ezt az ukrán politika magának is köszönheti, hiszen nem tanácsos a nagy medve bajszát cibálni, márpedig Ukrajna ezt tette az ottani orosz lakossággal, emellett pedig sokáig úgy tett, mintha nem is volna az orosz érdekszféra része. Putyin nem tesz meggondolatlan lépéseket, például magától értetődő lett volna a törököket megbüntetni az orosz repülő lelövése miatt, ám sokkal többet ér, ha diverzifikálni tudja majd a földgáz eladását. A katonai képességei óriásiak, az oroszokkal és Putyinnal mindenkinek számolnia kell, aki globálisan gondolkodik.

A második hatalom Kína, pedig már sok mindenben első, például az államadóssága sem akkora, mint az USA-nak. Úgy látszik, Hszi Csin-ping személyében szintén hosszú időre megoldották a vezetés kérdését, viszont a kérdések kérdése, hogyan fogják megoldani a munka világának kihívásait, amikor a lakosság elöregszik. Ami a fegyverkezést illeti, Kína a jelek szerint egyre jobban közelít az USA-hoz, de azt senki sem tudja megmondani, milyen közel is van, hiszen ezekről az adatokról sem Kína, sem az USA nem beszél nyíltan. Amit pedig erről tudunk, az csak propaganda. Az viszont vitathatatlan, hogy Kínának hatalmas a gazdasági és a pénzügyi ereje.

Az USA-ban zavaros állapotok uralkodnak, ami már a Clinton és Trump közötti választási küzdelemben is látszott, viszont Trump elnök azóta is sorra bukdácsol. Választási ígéreteit igyekszik ugyan megvalósítani, de hol a szenátus, hol a kongresszus akadályozza meg őt ebben. Közben az USA-ban egyéb változások is tapasztalhatóak: a lakosság struktúrája átalakul, egyre több az úgynevezett latino és az afroamerikai, jelentős az ázsiaiak betelepülése is. Az alapító atyák puritánságából semmi sem maradt meg, a munka becsülete pedig — akárcsak Nyugat-Európában — eltűnt. Az emberek közötti egyenlőtlenség eközben megnőtt, a leggazdagabb amerikaiak vagyonának mértékét szinte ők maguk sem képesek felfogni. Egy-egy nagyon gazdag amerikai „évi költségvetése” sok országét megelőzi, és nem látni ennek a folyamatnak a végét. Amíg a tőke tőkét teremt (a tőke hozama nagy), addig a munka le van értékelve (a munka hozama kicsi). Ebből az következik, hogy az amerikaiak nem keresnek többet, mint akár egy-két évtizeddel ezelőtt, a pénzügyi elit viszont egyre gazdagabb. Politikailag az USA leszálló ágban van, de ki tudja, meddig fog ez tartani, hiszen előnye óriási (volt).

A nukleáris fiú

2017-ben a legtöbbet szereplő botrányhős Kim Dzsongun volt, aki féltucatnyi rakétakísérletével, valamint atomprogramjával hívta fel magára a figyelmet. Szinte nem volt olyan hét, hogy ne mondott vagy csinált volna valami olyat, amiből később ne lett volna vita. Észak-Korea az a pontja bolygónknak, ahol semmire sem lehet jutni a diplomáciával, viszont egy katonai beavatkozással világháborút lehet kockáztatni. És ebben a megoldhatatlanságban lubickol Kim Dzsongun. Nem tudni, meddig, erre csak fogadásokat lehet kötni.
 

A világ nem lett kiszámíthatóbb

2017 hektikus és zavaros történéseket hozott, a terrortámadások napirenden maradtak, szinte hetenként érkeztek — Európában legalább tizenkettő volt, az USA-ban (a fegyvertartás sajátos szabályai miatt), a Közel- és a Közép-Keleten pedig (a megelőzés képességének hiánya, valamint az elvakult fanatizmus miatt) szinte megszámlálhatatlanul sok. Bizonyos országokban forrongások, etnikai tisztogatások folynak. Máshol az adósság növekedése gyötri az államok ellátórendszerét, ezáltal pedig a lakosságot is.

Mindez afelé mutat, hogy valami változni fog, azt azonban senki sem tudja, hogy mi, mikor és mennyire. 2017 nem a béke és a boldogság perspektíváját vetítette előre, de ebből tévedés azt levonni, hogy nem is akarjuk a békét, illetve a prosperitást. Ahogyan Gandhi mondta: „Te magad légy a változás, melyet látni szeretnél a világban.”

(Szalai Attila karikatúrái)