A tizenkét apostolnak nevezett világhírű, turistacsalogató sziklacsoport a déli tengerparton

Vermes Ildikó, az ismert szabadkai bírónő elmúlt már negyvenöt éves, amikor 15 évvel ezelőtt két fiával együtt kivándorolt Ausztráliába, Melbourne-be. Mivel nem ismerte az ausztrál jogot, ügyvédként nem tudott dolgozni, levizsgázott hát immigrációs jogból, s azóta immigrációs tanácsadó és bírósági tolmács. Karriert ötvenévesen már ott sem lehet csinálni, mondja, ebben az életkorban az ausztrálok már készülnek a nyugdíjra, azt nézik, hogy könnyebben éljenek, annyi munkát vállalnak csak, amennyi pénzre épp szükségük van, mondjuk, heti két-három napot, s szabad idejükben utazgatnak, sportolnak, barátkoznak, a hobbijuknak hódolnak... A nők 60, a férfiak 62 évesen vonulhatnak nyugállományba. Az ausztrálok tudnak élni, véli Ildikó, ellentétben az amerikaiakkal meg általában a nyugati országok lakóival, nekik nem az anyagi javak halmozása a fő cél, hanem a nyugodt, kiegyensúlyozott, emberhez méltó élet. Büszkék is erre! A világ legszerencsésebb országának tekintik az övéket. Az ausztrál ember számára a családja a legfontosabb meg a barátok. És természetesen a munka. Igyekeznek jól, lelkiismeretesen, szorgalmasan, becsülettel helytállni a választott foglalkozásuk terén. Náluk nincs mindenki számára egyformán kötött munkaidő, ha úgy tartja kedvük, hosszú hétvégéket csinálnak maguknak, beosztják egymás között, ki dolgozik, ki ügyel, hogy ne álljon le a munkafolyamat, s legalább kéthavonta ünnepelnek valamit. Minden sportrendezvény ünnepnek számít. A legnépszerűbb a tenisz, aztán következik a lóverseny, az ausztrál futball, az úszás, szörfözés, íjászat, kerékpározás... Az iskolákban is minden három hónapban kéthetes szünidő van.
Amit nálunk annak idején testvériség-egységnek neveztek, az az alapja az ausztrál társadalomnak is. Mindössze kétszáz éves az ország, a ,,bűnözők' alapították, akiket Angliából odatelepítettek, ebből kifolyólag a humánum elve a legfontosabb, s mivel mindenki bevándorló - mindmáig érkeznek a világ minden tájáról betelepülők -, a társadalom úgy van megszerkesztve, hogy a nemzetiség nem játszik szerepet, sőt még a nyelvprobléma sem kifejezett, mert minden nyelvre megvan az ingyenes tolmács. Ingyenes az angol nyelvtanulás is... - Én egy évig tanultam az ausztrál angolt alapfokon - mondja Ildikó -, s ez alatt az egy év alatt megtanították nekem a történelmüket, a beilleszkedést a társadalomba, a szokásokat, az életmódot, mindent... Amire az állam hihetetlenül nagy gondot fordít: a nők, a gyerekek és a fiatalok... Kötelező az általános és a középiskola, mindkettő ingyenes, az állam finanszírozza az iskoláztatás költségeit, a gyerekek nincsenek megkülönböztetve a családjuk anyagi helyzete alapján, akárcsak a fizikailag vagy értelmileg visszamaradott gyerekek sem. A siketek és vakok kivételével mind egy iskolába járnak, s az osztályokban 15-nél több gyerek nincs, hogy érdemben tudjanak velük foglalkozni a pedagógusok. Leíró osztályzatokat adnak, az a gyerek, aki nem éri el a következő osztály szintjét, marad ugyanabban az osztályban, a következő évben viszont már biztosan továbbhalad. Nincs olyan, hogy a diák megbukik, ha nehezebben tanul. Leírják, mire kell összpontosítani a figyelmet. Úgy nőnek fel ezek a gyerekek, hogy a társadalom előlegezi számukra a bizalmat.
A bürokrácia a minimálisra van csökkentve. Pl. törvényes kijelentést tehet minden személy, aminek a tartalmáért felelős. Kijelentheti, hogy nincs vagyona, elvesztette a munkáját, nincs miből megélnie... Saját kezűleg aláírja a nyilatkozatot, s a becsületszavára elhiszik. Csak akkor veszíti el a jó hírét az ember, ha valami olyat csinál, amivel összeütközésbe kerül a törvénnyel.
- Mondok egy példát: nekem nem volt bizonylatom az itthon töltött 22 éves szolgálati időmről - jegyzi meg Ildikó. - Tettem egy kijelentést, hogy ettől eddig dolgoztam, s ők ezt elfogadták. Az állam a becsületre és a jó szóra alapoz. A vízum megszerzésének az egyik feltétele is az, hogy jó karakterű, őszinte, becsületes legyen a kérelmező.
Természetesnek tarják, hogy az emberek ápolják a nemzetiségüket. Sőt az iskolákban vannak etnikai napok, többször évente, amikor a szülők is bemennek a tanintézetekbe, a gyerekek népviseletet öltenek, felelevenítik a népszokásokat, nemzeti ételeket sütnek, főznek... A tősgyökeres ausztrálok sem nézik le az újonnan jötteket, a legtermészetesebben fogadják őket.
A családok sokféle támogatásban részesülnek, e téren az első helyen állnak a világon, ez abból is látszik például, hogy nincsenek az utcán kéregetők. Aki nem talál munkát vagy nem képes dolgozni, az szociális segélyt kap, amiből jut neki arra, hogy lakást béreljen, öltözködjön, étkezzen. Munkát persze ott sem oly könnyű találni, de szinte minden sarkon vannak munkaközvetítők, az után- és átképzést az állam fedezi. Pl. az a háziasszony, aki három kisgyerekkel sokáig otthon volt, a gyerekek felcseperedése után kitanulhat, mondjuk, varrónőnek vagy gépírónőnek... S nemritkán lehet találkozni olyan apákkal, akik elváltak a feleségüktől, de ők nevelik tovább a gyerekeiket, mosnak, főznek, gondot viselnek rájuk, elvégre az anyák nemcsak maguknak szülték őket...
Szép ország, humánus ország, jól érzem, otthon érzem ott magam, nem kívánkozom el onnan sehova - vallja Ildikó.