home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
A versvándor
Tóth Lívia
2016.12.11.
LXXI. évf. 49. szám
A versvándor

Tóth Péter Lóránt kunszentmiklósi Radnóti- és Latinovits-díjas versmondó szinte állandóan úton van. Bácsfeketehegyre, a Dudás Kálmán Nemzeti Vers- és Prózamondó Találkozóra, ahol a verseny szünetében ültünk le elkészíteni ezt az interjút, Kárpátaljáról érkezett, előtte pedig a Felvidéken és a Drávaközben járt. Beszélgetésünk kezdetén arra voltam kíváncsi, hogyan lett belőle utazó előadóművész, a Kárpát-medencét bejáró versvándor.

— Horvátországban konferáltak fel először versvándorként, és úgy érzem, találó ez az elnevezés, kifejezi a mostani életformámat. Gyermekként kezdtem el verset mondani, és ez a korszak tizenöt éves koromig tartott. Az általános és a középiskolában olyan magyartanárokkal hozott össze a sors, akik segítettek és bátorítottak. Sok versmondó versenyen jártam, aztán abbahagytam. A ’90-es évek elején néztük a tévében az észak-amerikai profi kosárlabda-bajnokságot, és magával ragadott a sportág. Én is a kosárlabda felé fordultam, és így lettem testnevelő tanár. Igaz, a versektől sem szakadtam el teljesen, de csak kedvtelésből tanulgattam őket. Mivel 2008 végére „összejött” húsz-huszonöt József Attila-vers, megkértem kedves atyai jóbarátomat, Balogh Mihály tanár urat, hogy segítsen őket színpadra vinni. Az előadásra Kunszentmiklóson került sor, és ezzel visszatértem a költészet világához. Újra beneveztem a versmondó versenyekre, következtek az első előadói estek, majd úgy döntöttem, hogy nem kezdem meg a 2015/2016-os tanévet az iskolában, ahol addig dolgoztam. 2011 és 2015 között nagyon sokat jártam Kárpátaljára és Vajdaságba, billegett a mérleg nyelve, majd lassan kiegyenlítődött a tanári pálya és a versmondói lét között. Azt éreztem, hogy szétforgácsolom az erőmet meg az időmet, és nem tudom egyformán jól, színvonalasan művelni a két dolgot. Elhatároztam: tizenkét év tanítás után elindulok egy másik úton, és versekkel járom a Kárpát-medencét. Nekem ugyanis régi álmom volt, hogy beutazzam a Kárpát-medencét. Távolabbra soha nem vágytam, csak azokra a történelmi és irodalmi helyszínekre szerettem volna elmenni, amelyeket korábban a tankönyvekből ismertem. Nagy öröm számomra, hogy a versmondással megadta nekem ezt a lehetőséget a jóisten. Volt a Közművelődési Államtitkárságnak egy programja, melynek segítségével száznegyvenhét határon túli iskolába jutottam el a Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben, Vajdaságban és a Drávaközben. Ez az utazás ebben a tanévben is folytatódott. Most hatvan Kárpát-medencei és öt kanadai iskola láthatja az 1956-os események tiszteletére készült Forr a dal már című programomat, mely valójában rendhagyó történelem- és irodalomóra.

* Ezek szerint az előadói körutakból él meg?

— Igen. Az utazások költségeit pályázati eszközökből fedezem. A pályázatok meghirdetői szerencsére felismerték annak a fontosságát, hogy van egy ember, aki egyik településről a másikra jár, elmegy a legpatinásabb líceumokba és a legkisebb falvakba is.

* Miért éppen József Attilával kezdte újra a szavalást?

— A versmondó olyan verset választ, amellyel egy kicsit önmagáról is tud beszélni. Nekem sokáig ilyen volt József Attila. Szerettem volna olyan órát tartani a gyerekeknek, amely nemcsak versekből áll, hanem József Attila életéről is szól. Próbáltam közös pontokat találni József Attila és a mai fiatalok életében, s arra törekedtem, hogy erőt merítsenek a költő sorsából. Olyan helyekre is eljutottam, ahol nagy szegénységben élnek a gyerekek, árvaházakban léptem fel, és az előadásommal azt hirdettem, hogy minden emberben van tehetség, és mindenkire vár valami lehetőség. József Attila az ő árvaságában és szegénységében is megpróbálta előhozni magából ezt a tehetséget, mely nála a költészet és az írás volt.

* Hogyan lehet a mai fiataloknak, akik egy pillanatra sem válnak meg az okostelefonjuktól, verses estet „eladni”?

— Új korszak köszöntött be, más ruhákban járunk, más eszközökkel közlekedünk, más személyes tárgyaink vannak, ám a lélek nem esik át akkora változáson, mint a külsőségek. A gyerekeket nagyon őszintén, önmagamat is lecsupaszítva, hitelesen igyekszem megszólítani. Semmiképpen sem szabad félrebeszélni. Vevők ezekre a történetekre, mert önmagukra ismernek bennük. Szerencsésnek tartom magam, mert tanárként nem érzem a diákokat idegen közegnek, tudom, hogyan kell közeledni hozzájuk. A felnőtteknek pódiumesteket tartok, ilyenkor csak verseket és prózai szövegeket mondok, ha pedig gyerekközönségem van, a verseket történetekkel, érdekes eseményekkel szakítom meg.

* A József Attila-műsor címe Vasútállomás. Feltételezem, utazásai során sok vasútállomáson járt már a Kárpát-medencében.

— Valóban így van, állandóan vonattal közlekedem, nem vezetek autót. A vasútállomás a senki földje. Mindenki sokat várakozik. Ha nem vasútállomáson, akkor máshol. Ilyenkor az embernek van ideje gondolkozni. Szokták kérdezni, hol fogadják jobban az előadást. Nem tudok különbséget tenni. A gyerek mindenhol gyerek, megvan a maga öröme és gondja. És ezen az sem változtat, hogy kisebbségben élve más jogok illetik meg például Szerbiában vagy Ukrajnában.

* Nemrégiben megkapta a Jó Ember díjat, mellyel elismerték a tevékenységét.

— Ezt a díjat olyan emberek kaphatják meg, akik munkájukkal a határon túli magyar irodalmat, kultúrát ápolják, ám számomra azért is különleges, mert az egyik tanítványom a tudtomon kívül terjesztett fel rá. Van otthon egy versmondó csoportom, mellyel sokszor jártunk Vajdaságban is, hiszen számomra nagyon fontos, hogy megismerjük a határon túli területeket. A díjat Pécsváradon vettük át, oda is elvittem a gyerekeket. Az én tevékenységem olyan, hogy ha az emberek nem fogadnák be, akkor hiába is foglalkoznék vele. Ha nem találnék nyitott szívekre, akkor az én akarásom kevés volna.

* Milyen kapcsolat fűzi Vajdasághoz?

— 2009-ben jöttem először Vajdaságba, a Dudás-vetélkedőre. Abban az évben ismerkedtünk meg Hajvert Ákossal a József Attila-versenyen, és ebből a találkozásból egy élő szakmai-baráti kapcsolat alakult ki. Nem mondhatom el… címmel közös műsort is készítettünk, részt veszek a Szép Szó táborokban, mintegy negyven vajdasági településen jártam már hatvan előadással. Mindig jó visszajönni, mert úgy érzem — ahogy Radnóti Miklós írja a Nem tudhatom című versében — itthon vagyok.

* A közeljövőben milyen új előadást készít a verskedvelő közönségnek?

— December 9-én Torockón láthatják a Márton Áron erdélyi püspökről szóló előadásomat, jövőre pedig, mivel Arany János-emlékév lesz, a Bolond Istók és A nagyidai cigányok című művének felhasználásával készítek egy monodrámát. 2020-ra szeretném bejárni az összes olyan oktatási intézményt a Kárpát-medencében, ahol magyarul tanulnak a gyerekek. Eddig százhúsz határon túli iskolába jutottam el kétszázhúsz előadással. 2008. december 9-én volt az első műsorom felnőtt fejjel, azóta van egy füzetem, melybe napról napra, hónapról hónapra pontosan feljegyzem a fellépéseimet. Nagyon figyelek arra, hogy olyan helyekre is eljussak, ahol még nem jártam.


Az alábbi képre kattintva olvassa el a szerző adatlapját is:
Tóth Lívia

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..